Hogyan lépünk be valaki lakásába? Feszengve, hogy le kell vennünk a cipőt? Vagy magunktól is örömmel szabadulunk meg a lábbelinktől, mert úgy kényelmes és otthonos?
Nagyszüleim hetente fogadtak vendégeket: vagy barátok jöttek vacsorára, még hétköznap is, vagy távolabbi családtagok látogatták meg őket, leginkább vasárnap, hiszen akkoriban még vezetékes telefon sem volt minden lakásban, fölkeresték hát egymást, hogy megtudják, nagyot nőtt-e a gyerek, meggyógyult-e a beteg nagynéni, és különben is, egyszerűen csak beszélgessenek. Aki pedig váratlanul állított be, mondván "erre jártam, gondoltam, nem megyek el a házatok előtt, hogy be ne néznék", lehet, hogy a konyha étkező-sarkában, hogy oda ne égjen, ami főtt, de leültették kávéra, kedves szóra.
A szüleim kevésbé fogadtak vacsoravendégeket, a sok gyerek mellett erre már nem futotta, de a hetente-kéthetente jövő bridzspartnereket teával, süteménnyel várták, vasárnaponként a gyermektelen nagynéni nálunk ebédelt, és továbbra is bárki becsöngethetett váratlanul, hiszen még mindig nem volt általános a telefon.
Ma már a testvérekhez, a felnőtt gyerekekhez is előre egyeztetett időpontban szokás menni, a legjobb barátunk is furcsán nézne, ha egyszer csak ott állnánk az ajtaja előtt.
- Kerülj beljebb - volt a nagymamám köszönés utáni első két szava. Ma már ehelyett azt halljuk: ott vannak a vendégpapucsok! Talán kúszó-mászó kisgyerek van a háznál? Nem. Csak... Így szoktuk. Így kényelmesebb. Érthető. Ki ér rá annyit takarítani! Különben is a padlószőnyeg... A "jól nevelt" vendég még alig köszönt, már fűzi is ki a cipőjét, veszi le a lábbelijét. Ha nagyobb a vendégség, nem mindenkinek jut papucs, de sebaj, padlófűtés van.
- Ötvenedik születésnapra voltam hivatalos - meséli Anikó. - A meghívottak hasonló korú barátok voltak, többségében házaspárok. Tudtam, mindenki igyekszik az alkalomhoz illően öltözni a meglepetés-partira, és is elégedetten néztem a tükörbe: a ruha színével harmonizáló kiegészítők, nyaklánc, harisnya, kistáska, körömcipő. Tökéletes volt az összhatás! Utolsónak érkeztem, az ünnepelt felesége sürgetett, gyorsan szaladj be, a papucs elfogyott, a nagyszobában a sötétben várakozik már a társaság, mert Lali most parkol a kocsijával, semmit sem sejt.
Lélegzetvisszafojtva vártunk. Néhány pillanat és zördült a zár, lépések közeledtek, nyílt az ajtó, Lajos fölkapcsolta a villanyt: "meglepetés!" - kiáltottuk, és mi is meghatódtunk az ünnepelt megilletődöttségén. Nekem is most volt alkalmam végignézni a társaságon. Tízen-tizenketten lehettünk, többjüket ismertem. A férfiak öltönyben, nyakkendőben, a nők kiskosztümben, koktélruhában - és a lábukon... Nos, a lábukon színes frottírpapucs, mamusz, klumpa, strandpapucs - kinek mi jutott, és néhányan, mint én is, a később érkezők ott álldogáltak zokniban, harisnyában.
Anikó történetét hárman hallgattuk. Klári azonnal megjegyezte, el sem tudná képzelni, hogy hozzájuk cipővel belépjenek; fehér, süppedős szőnyeg borítja a nappalit, még csak az hiányzik, hogy utcai cipővel arra valaki rálépjen! A kertes házukban a verandán levetik a cipőt, ezt várják a vendégektől is, az előszobába már lábbeli nélkül lépnek be, de ott várja őket a papucs. Így a vendégek otthon érzik magukat, mindenkinek kényelmesebb.
"Na, nekem nem volna kényelmesebb" - fakad ki Noémi, aki legszívesebben el se megy oda, ahol levetetik vele a cipőjét. "Udvariatlanság megmondani valakinek, hogy melyik ruhadarabját köteles levenni. A cipő az öltözék része. Mindig kínosan érzem magam ilyen helyzetben!"
Katalin, aki nővérszállón lakik, fogadkozik, hogy ha majd saját otthona lesz, úgy fog tenni, ahogy nagynénjénél látja. Ha a vendég megkérdezi, hogy levegye-e a cipőjét, akkor megköszönik és adnak neki papucsot, ha nem kérdezi meg, akkor cipőstül vezetik be a nappaliba, és akár cipőben van, akár papucsban vagy zokniban, mindenhogyan örülnek neki. De azért előtte érdemes odaszólni telefonon!
(Fotó: pxhere)
