Egyszer egy baráti körben elmeséltem azt, hogy a munkahelyemen milyen csúnyán elbántak velem. Volt, aki sajnált, volt, aki tanácsot adott...

De a legkülönösebb az volt, hogy amikor hazaértünk, nemsokára megszólalt a telefon, az egyik résztvevő hívott fel, és ezt mondta: "Ne haragudj, hogy annyi badarságot beszéltem neked, mert itthon engem is egy nagyon nehéz hír várt az állásommal kapcsolatban, és rájöttem, hogy ilyenkor az ember nem azt várja, hogy szép szavakat mondjanak neki, megmagyarázzák a dolgot. Ne haragudj!" Ez a beszélgetés nagyon mélyen hatott rám. Óriási dolog, amikor valaki rájön arra, hogy a szavai mennyire elégtelenek, mennyire nem segítenek, sőt, gátolják az igazi megértést. Tele vagyunk ilyen hangokkal és mondatokkal. Ha valamikor, azt hiszem, a huszonegyedik században igazán eljött a csend ideje. Mert van ideje a beszédnek, és van ideje a hallgatásnak is.
Jób könyve a Bibliában nagyon különleges. Az egyik legcsodálatosabb részlete az, ahogyan a benne szereplők a csendet kezelik. Jób barátai nem szólnak egy szót sem hosszú-hosszú időn keresztül, csak ülnek Jób mellett. Odaszegődnek és hosszasan, biztosan vele maradnak a bajban. Azután mégiscsak feltör belőlük a szó, és egy nagy jajgatás és értelmezés kezdődik el. De ebben újra és újra visszatérő szó, hogy vajon miért hallgat az Isten? Jób nem érti a dolgot. Elutasítja barátai biztos magyarázgatását és ragaszkodik álláspontjához, miszerint megmagyarázhatatlan az, ami történt. Nem tágít attól, hogy az Isten most csöndben van. Megszakadt Isten és az ember közötti párbeszéd, és az Isten csendje arra volt jó, hogy mindenki vizsgálja meg önmagát.
Máshol azt olvassuk, hogy Isten csendje nyugtalanító. Azt jelenti, hogy valami nincs rendben, valamit meg kell változtatni. De minden ilyen történetnek mégis az a vége, hogy Isten a csendet termékennyé teszi.
Amikor nem hallotta Jób az Isten hangját, Ő akkor is jelen volt. Amikor nem jött szó a mennyből, Ő akkor is ott volt, és abban a pillanatban már benne volt mindaz, ami később történt.

Tehát a csend nem némaság volt. A csend melléállás volt. Valójában akkor a legpontosabban kimondott szó volt. Pontosan ugyanaz, amit Jób barátai üzentek, amikor nem szólaltak meg a történet drámai csúcspontján.
Érdemes elgondolkodnunk azon, vajon nem kellene-e gyorsan felhívnunk telefonon egy-két embert, akiknek túlságosan gyorsan mondtuk ki a szavakat? Vajon nem kellene-e lemondanunk arról a vágyunkról, hogy gyorsan magyarázzuk meg a dolgok miértjét? Mintha ezek a magyarázatok, ok-okozati összefüggések lehetetlenné tennék azt, hogy ott legyünk, ahol az Isten van.
Érdekes Martin Scorsese-nek a filmje, amit nemrég játszottak a mozikban. Magyarra így fordították, hogy Némaság. Pedig a mű eredeti címe Silentio azaz csend. A film arról szól, hogy Japánban üldözik a keresztényeket, de a jezsuita szerzetesek kitartanak hitük mellett, és segítik titokban a missziót. Sorra végzik ki az embereket, ők mégis, végig kitartanak. A főhős várja, hogy Jézus szólaljon meg, mondjon végre valamit arról, amit neki ebben a rettenetes helyzetben tennie kell. De Jézus nem szól. A kereszt, Jézus szenvedése, a passió ténye lesz az egyedüli válasz. Jézus nem volt néma, de csendben volt. Egyszerűen kilépett a szavak teréből. Ott és akkor nem lehetett már megfogalmazni, elmondani azt, aki ő. Korábban a szerzetes nézte Jézust, most Jézus nézte őt.

A némaság valaminek a tagadása, a szavak lefojtása. A csend viszont másikfajta beszéd.
Isten a Bibliában sokszor szól így. A Jelenések könyve szerint nagy csendesség születik akkor, amikor a hetedik pecsét is felnyílik. A végén pedig új minőséget kapnak a szavak, hiszen már csak a dicsőítő ének szól.