Hogyan képes egy közösség, társadalom feldolgozni egy veszteséget, elgyászolni valamit és továbblépni? Mit kezdjünk a gyászunkkal, ha állandósult a veszteség-élmény? Hogyan kerülhet a helyére az, ami nincs többé? És milyen keresztény válasz adható minderre a CEU egyik legnagyobb, zsúfolásig megtelt termében?

Rendhagyó párbeszédet folytattak 2019 decemberében a gyász és a halál témájáról a CEU Bibó István Szabadegyetem A boldogság politikája című kurzusán. Várszegi Asztrik nyugalmazott katolikus püspök mellett Lengyel Anna dramaturg, Tompa Andrea író, Pető Andrea, a CEU gender studies tanszékének professzora, valamint Bakos Petra vajdasági doktorjelölt is megosztották gondolataikat a témáról és arról, mégis mi köze lehet az életünk minőségéhez, boldogságunkhoz annak, hogyan gyászolunk és mit gondolunk a betegségről és a halálról.

Kötelező az egy vödör könny elsírása

– Ha tudunk gyászolni, ha meg tudjuk élni a gyászt, akkor jobb életet élhetünk – mondta bevezető beszédében Tompa Andrea, majd Tolsztoj Ivan Iljics halála című regénye alapján azt elemezte, mennyire nyomorúságos lehet, ha a haldoklás, betegségbe való hanyatlás olyan folyamat, amelyet a beteg környezete nem akar tudomásul venni. „Fájdalmai fizikai jellegűek, de nagyon sok lelki fájdalmat is megél. Megéli az előzetes gyász elutasítását is, ami miatt nem tud mit kezdeni saját elmúlása bekövetkeztével.” Ez alapján pedig azt vetette fel: „Hogyan lehet meghalni, ha nincs szeretet? El lehet-e gyászolni saját mulandóságunkat akkor, ha nem vesz körül szeretet? Pedig egy szeretet-kapcsolatot sokkal jobb elveszíteni, mint egy rossz kapcsolatot. A rossz viszonyt nagyon nehéz helyrehozni akkor, ha valaki eltávozott. Viszont megélhető a gyász, ha szeretetből táplálkozik.”

A gyászban egy vödör könnyet kell elsírni. Ezt körülbelül egy év alatt lehet összehozni, ezért is alakult ki a gyászév szokása, mert „a feldolgozás szempontjából elkerülhetetlen feladat az egy vödör könny elsírása”, mondta Tompa Andrea. A gyászfeldolgozás folyamatában ugyanakkor egyéni és társadalmi szinten is megfigyelhető az elakadás a gyász-lépcsőkön, ezért az író azt a kérdést is felvetette: „Hogyan tudjuk társadalmilag feldolgozni a veszteségeinket, amikor elakadt gyászban vagyunk, amikor nem tudjuk elfogadni, hogy valami megtörtént, végbement, hogy ez a veszteség bekövetkezett? Ilyenkor

vagy tagadjuk, hogy ez a veszteség megtörtént vagy ragaszkodunk ahhoz, hogy ami végbement, az még velünk van és velünk él. Ennek egyik példája Trianon. Abban a közösségi gyászfeldolgozásban, amelyik ezt a veszteséget dolgozza fel, a mi társadalmunk elakadásában van.

Hogyan alakíthatunk ki olyan új életet és teret, amelyben a veszteségeink már, mint hiányzó veszteségek vannak jelen?”

Vajdaság: „amihez hazatérnénk, épp megszűnik”

De hogyan lehet méltósággal viselni a zajló gyász folyamatát? Bakos Petra vajdasági kutató erre kereste a választ, egyben tovább vitte a Trianon-gyász értelmezési lehetőségeit személyes, megrázó példáján keresztül: „Számomra a gyász a legnehezebb téma, méghozzá azért, mert olyan gyászról fogok beszélni, ami most zajlik. Vajdasági vagyok, Szabadkán születtem, ami a mostani szóhasználat szerint határon túl. Habár, minden város valamilyen határon túl van: számunkra a magyarországi városok a határon túliak. Mióta megszülettem, sokszor átalakult ez a határ, többféle ország, formáció határát képezte és legújabban egy kerítés is húzódik itt, tehát a határ egy tájat is átalakító, fizikai akadállyá változott. Ez elég megrázó módon, elég súlyosan módosította az ott élő magyarok érzéseit az anyaországhoz való tartozásukról. (…) Mindig úgy képzeltem, hogy ez az otthonom és ide majd visszatérhetek. A lányomat is igyekszem úgy nevelni, hogy legyen egyfajta vajdasági identitása. Csakhogy ez a Vajdaság tűnik el. Hiába van meg bennem a szándék, hogy hazamenjek és visszamenjek, ha az, amihez én hazatérnék, lassan megszűnik és fölszámolódik.”

Az emberi kapcsolatok, a városok, az épített környezet és a táj az a három tényező, amelyhez Bakos Petra szerint az ember hazatérhet. „Ebben a pillanatban az történik (…) hogy az emberek szépen lassan elmennek. Naponta 42 ember hagyja el Szerbiát, de még ennél a számnál is többet mond el az, hogy nem tudok úgy hazamenni – körül-belül két-három hetente járok haza – hogy ne halljak egy családról a közvetlen ismeretségi körömben, aki elment. Ha pedig elmennek az emberek, akkor egy nagyon erős kötés számolódik fel.

Az épített környezet átalakulása jelenleg úgy néz ki Szabadkán, hogy szerb-magyar-horvát összefogással rombolják az osztrák-magyar monarchia örökségét, ami a várost még valamelyest megtartotta a maga történeteivel és hagyományaival.

Tájörökségünk is pusztul, mert senki nem vigyáz rá. Halványkékről türkizre, zöldre változnak a folyóvizeink a beléjük engedett mérgek miatt. Akik pedig mégiscsak ott maradtak, a felsorolt sok veszteség hatására elkezdték magukat vesztesnek érezni. Számomra a központi kérdés ezért az, hogy hogyan lehet megküzdeni a veszteséggel úgy, hogy mi magunk ne váljunk vesztessé, azaz hogy a veszteségeink listájára ne kerüljön föl a saját önbecsülésünk? – tette fel a kérdést, majd hozzátette: mindehhez Magyarországról sem nehéz kapcsolódni, hiszen folyamatosan és mindenféle területen zajlanak ezek a gyászfolyamatok: innen is tömegével hagyják el a fiatalok az országot, sokszor a legtehetségesebbek, a legjobbak. Az, hogy el kell gyászolnunk bizonyos utcákat, tereket, amelyek a gyerekkorunkat jelképezték, vagy valamilyen szentimentális emlékhez kapcsolódnak, sokaknak lehet ismerős. A táj elvesztése pedig mindannyiunk számára aktuális és égető kérdés” – mondta Bakos Petra, aki a feloldást a kegyelem kérdésében látva Várszegi Asztrikhoz fordult: a kegyelem ajándék, az én értelmezésemben, amikor hálát tudok adni mindazért, amim volt. De hogyan lehet a szívet előkészíteni a kegyelemre, hogy megtalálhasson engem?” Később még hozzátette: „ha az ember várja és reméli is a kegyelmet, megteheti, hogy sorra veszi és számontartja, mennyi mindene van még, mennyi mindennek örülhet még, mennyi mindenre lehet büszke. De hogy ezt megtehesse, el kell tudnia gyászolnia a veszteségeit, mert ezzel nem csak az elveszettnek ad méltóságot, de a saját életének is. És végezetül, a legfontosabb a hála: hogy volt mit veszítenünk.”

Várszegi Asztrik: a szív kultúrája átsegít a gyászon

– Azt a feladatot kaptam Tompa Andreától, hogy beszéljek itt a gyászról. Az estére készülve végignéztem sok mindent, de ilyen csodálatos megközelítéseket, mint itt az előttem szólók, nem tudtam volna mondani. Inkább a szív kultúrájáról szeretnék néhány szót szólni, mert a gyászon túljutónak az életét valahogyan élnie kell. És nem mindegy, hogy a gyász megköti vagy a gyásszal való kiengesztelődés után élni tud – kezdte beszédét a korábbi pannonhalmi főapát.

Majd Lukács György filozófusra hivatkozva azt emelte ki, hogy az ember megszabadítására két út van: akik azt mondják, hogy először a környezetet kell megváltoztatni és az lesz hatással az ember szívére, életére, és vannak, akik azt mondják, hogy először az emberszívet kell megváltoztatni, mert ha megváltozik, átalakítja az ember környezetét. Az első a marxizmus megközelítése, a második pedig a hívők útja, a biblia útja, Jézus útja – a megtérés, szívünk kultúrájának az alakítása, formálása, hogy életünket, hétköznapjainkat, adott esetben gyászunkat és gyász utáni időszakunkat kézbe vegyük – emelte ki a bencés szerzetes, majd ajánlott olvasmányként a Szent Ágoston szövegeit, valamint a Bibliát ajánlotta a hallgatóság figyelmébe, hiszen „sok veszteség érhet bennünket és a Biblia egy képeskönyv, amiben mindenki megtalálhatja maga számára a megfelelő képet. Amikor Jeremiás Jeruzsálemet siratja, akkor az élet szabadságát siratja az élet fölött. Dávid az ellene fellázadó, meggyilkolt fiát Absolont siratja, szívtépő, ahogy az ellenségét, azaz szeretett fia elvesztése fölött kesereg. Az újszövetség is tele van ilyen találkozással: Jézus megkönnyezi Lázárt, aztán más kérdés, hogy fel is támasztja. Mária is megsiratja halott fiát, és az egyház a stabat materben tovább énekli Mária fájdalmát, amely minden nőnek, minden anyának, minden embernek a fájdalma, aki elveszítette gyermekét.”

Benedek a regulája a szerzeteseknek azt mondja, hogy fel kell nőnünk a gondolathoz: „a halált naponta gyanakodva tartsd szem előtt”. Ezzel Várszegi Asztrik szerint „nem félelmet akar kelteni, hanem az élet realitásához akarja nevelni az embert, hogy a szívét ehhez alakítani. Mert az emberek nagy része, még a hívők nagy része sincs köszönő viszonyban a valósággal. Ahhoz nagy-nagy tárgyilagosságra törekvés, intellektuális és érzelmi belátás kell, hogy az életünkkel, a belsőnkkel tudjuk, hogy mi zajlik bennünk és nem csak azt, hogy mi ér bennünket.”

Ágoston pedig azt mondja, amikor elveszítünk valakit és gyászolunk: „mi is szomorkodunk, mi is sírunk, de nem úgy, mint akiknek nincsen reményük. Ez az a szívünkben élő remény, amely az aktuális gyászon túlsegít bennünket, mert az élet élni akar, az életnek tovább kell mennie és a gyász nem kötözheti meg úgy az ember, hogy utána – akármit vagy akárkit is veszít el – hogy utána béna is maradjon” – emelte ki a szerzetes. Végezetül az éneklés és az imádság gyógyító erejéről beszélt: az énekes imádság a legmélyebb gyászban is terápia, hiszen „a hangok a maguk mintájára harmonizálják a mi disszonáns személyiségünk vergődését is.”

CEU-gyász: a múltunkat meg kell gyászolni, de a jövőt nem szabad

Az este további részében Lengyel Anna, színházi dramaturg a Panodráma dokumentumszínház vezetője saját betegsége okán a rákos betegségek tabusításának káros következményeiről beszélt, Pető Andrea pedig többek között azt emelte ki: az élhető és méltó élet feltétele, hogy tudjuk: számadással tartozunk ezért az életért, de annak is tudatában vagyunk, hogy alkalmasint rajtunk kívülálló tényezők határozzák meg életünket és halálunkat is. A CEU-ban ülünk, viszont elmondhatjuk, hogy gyászoljuk a CEU-t. Az ehhez kapcsolódó álmaink végét is. Azt a légkört, ahol sok nagyon különböző hátterű és származású ember beszélgetett, vitatkozott különböző szövegekről és értékekről. A múltunkat meg lehet és meg kell gyászolni, de a jövőnket nem szabad. És megpróbálhatjuk becsapni a halált, de azt csak úgy szabad, ha valójában tudjuk: nem fog sikerülni.”

(Fotók: CEU/Végel Dániel)