A SZEMléleknek nyilatkozó lány épp abban a kínai városban tanul, amelyet most karanténba zártak. Kalandosan sikerült csak elhagynia az ázsiai országot, de épségben eljutott Szöulba.

– Hogyan értesültél a karanténról?

– Január 6-án az a lány, akivel együtt jártam itthon kínai szakra az egyetemen, eljött hozzám Vuhanba, és onnan utaztunk el Thaiföldre. Ilyenkor van a kínai Újév, és egész Kína utazik össze-vissza. Egyheti cuccot vittem magammal. Nagyon jó volt ez a vizsgaidőszak utáni kikapcsolódás. Repülővel indultunk haza, és amikor egy városban landoltunk január 22-én, az egyik osztálytársam megkérdezte: igaz, hogy nem lehet visszamenni Vuhanba? Egészen megdöbbentem, mert nem szoktam híreket olvasni. Fogalmam sem volt semmiről. Ezután vonattal mentünk tovább egy kínai városba, és azon utaztunk Lijiangba, amikor éjjel 2-kor bejelentették, hogy lezárják Vuhant. Aztán nem lesz még tömegközlekedés sem.

– Mekkora ez a város?
– Tizenegymillióan laknak ott. Vuhan a tartomány fővárosa. Úgy volt eredetileg, hogy tartunk pár pihenőnapot, és aztán megyünk vissza. De akkor kiderült, hogy ha visszamegyek az egyetemre, többet nem jöhetek el onnan.

– Mit éreztél akkor?
– Itt vagyok a világ végén, és nincs hova mennem! Akkor visszavontam a repülőjegyet, és elutaztunk  a barátom városába, ahol ő tanult. Az egy 4-5 milliós város, falunak is lehetne hívni. Két külön napon mentünk repülővel, mert csak így kaptunk jegyet. Amikor én mentem, akkor a reptérre vezető buszon már mindenkinek megmérték a testhőjét. Megérkezve ebbe a kisvárosba, ott már teljes pánikhangulat volt. A társamnak volt egy német barátja, ő segített abban, hogy egyáltalán ki tudjanak elém jönni a repülőtérre. Leültünk egy McDonalds-ba, hogy akkor most mi legyen? 

Iszonyúan félnek a vuhani emberektől. Mindenki kérdezte: jártál Vuhanban? Nagyon durva intézkedéseket hoztak.

Neki ki kellett töltenie egy papírt, hogy merre utazott az előző napokban: járatszámokkal, vonatadatokkal együtt. Látta a tanárok fején, mennyire megijedtek, amikor leírta, hogy járt Vuhanban. Pedig az már több, mint három héttel régebben volt.

– Kicsit olyannak tűnik ez a betegség, mint a lepra!
– Hála Istennek, nem tudom, milyen a lepra. De nagyon félnek. Őt bezárták tizennégy napra a szobájába. Ott akkora ellenőrzés volt, hogy nem tudtam tovább maradni. Akkor egy éjszakát a német srácnál aludtam. Konkrétan nem volt hol aludnom, el kellett jönnöm egy másik városba, ahonnan repülők is indultak Koreába. Isten hihetetlenül hordozott a tenyerén. Pont két éjszakát tudtam ott tölteni, mintha minden el lett volna rendezve. Aztán felszálltunk a gépre, és irány Korea. Most végre felszabadultam. Olyan érzés, mintha valami nagy teher lejött volna a vállamról.

Nagyon kemény volt az a két nap, fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, és mi lesz. Végül megszökött, így jutottunk át a határon. De a határon megkérdezték, hogy hol tanulok, és nagyon féltem, hogy nem engednek ki, de hála Istennek, ez rendben volt. Még életemben ennyire nem éreztem Isten valóságos segítségét. Pont az az utazás, pont az a két éjjel, az a két szállás kellett ahhoz, hogy el tudjak jönni.

– Nyilván a kínaiak most próbálnak nagyon komoly intézkedéseket hozni. Ráadásul ők már profik ezekben az ügyekben. 
– A kínaiakba nagyon erősen próbálják beletolni, hogy Kína a leg-leg-leg. Ha valaki külföldre megy, egy hazafias kurzust is el kell végeznie. Amúgy a kínai fiatalok nagyon érdeklődőek. Ez egy bonyolult világ!

– Sok magyar van hasonló helyzetben, mint te?
– Én egy srácról tudok, ő Hongkongba menekült. Azt mondta, hogy minden rendben van vele. Azt hallottam, hogy elsősorban idősek kapják el a vírust, és ők halnak meg benne. Olyanok, akiknek már legyengült valami miatt az immunrendszerük.

– Olyan kevés az információnk, jóformán csak számok érkeznek el hozzánk... Keresztényekkel találkoztál kint?
– Jártam egy templomba, ahova jobbára feketék jártak. Van angol és francia mise, de egyébként kínaiak számára is van mise. Nagyon jókat énekeltek! Meglepődtem, hogy néha ugyanazokat énekelték, mint mi.

A templomban mindig kihívták a szülinaposokat, és a pap megáldotta őket. Tényleg jó volt a közösség.

– Nagyon tetszett egy bejegyzés a közösségi oldaladon.
– Az akkor készült, amikor otthon Antiochia hétvége volt. Ez egy katolikus fiatalok számára létrejött lelkiségi mozgalom. Tök sokat sírtam ekkortájt. Nagyon hiányzott Kínában ez a fiatal közösség. Azon a hétvégén mentem el másodszor misére, mert nehezen találtam meg a templomot. A busz előtt, amelyik odavitt, lefényképeztem az otthoni keresztet. A hétvége anyagát pedig elküldték hangban, úgyhogy követni tudtam. Nagyon jó érzés volt, hogy mindenütt ott van Isten. Annyira azt éreztem, hogy az egyház egy. Ott is ugyanúgy van közösség, egy csomó mindent megértettem akkor, tényleg hihetetlen jó élmény volt.

Beszélgetőtárs: Fekete Ágnes