A párizsi kabaré-zenésztől az iraki misszionárius papig…köszönet Pio atyának.
1968-ban a húszas éveiben járó francia Jean-Marie Benjamin világi életet élt Párizsban. Már két lemezt felvett, összeállította első szimfóniáját és zenészként dolgozott a főváros egyik kabaréjában. Érdeklődött a spirituális élet iránt, számos könyvet olvasott ebben a témában és időnként templomba is elment, de semmi több.
Egy kép Pio atyáról
Egy este éppen barátjának házában vacsorázott, amikor meglátott egy könyvet Pio atyáról, a borítón a kapucinus szerzetes arcával. Amikor rápillantott a könyvre, az annyira vonzotta őt, hogy kölcsönkérte, majd egy éjszaka alatt el is olvasta. A történet hatására eldöntötte, hogy elutazik az olaszországi San Giovanni Rotondo-ba, hogy személyesen találkozhasson a rendkívül magával ragadó pappal.
San Giovanni Rotondó egyik vendéglőjében Benjamin találkozott egy Marco nevű olasz irodalomprofesszorral, aki azt javasolta neki, hogy menjen el az öt órai misére, hogy találkozhasson Pio atyával - ami nem lesz könnyű, mert több száz hívő lesz jelen, és a barát már nem gyóntat külföldieket.
Másnap, követve újdonsült barátja tanácsát, elment a reggeli misére, ahol látta Pio atyát, aki már idősen, Krisztus szenvedésének fájdalmától meghajolva ült a kerekesszékben.
„Nagyon megindító volt látni”— mondta az ACI Stampa katolikus hírügynökségnek.
Annak a misének igazán erős pillanata volt az eucharisztia felajánlása. „Pio atya felemelte a kelyhet. Ettől a pillanattól kezdve Pio atya miséjét leírni valójában lehetetlen lenne. Lélegzetelállító volt. Nincsenek megfelelő szavak arra, hogy elmondjam, mi történt. Bizonyos értelemben semmi sem történt, és mégis annyi minden, főleg a lelkemben… A mise elején figyeltem, hogy rengeteg madár érkezett az ablakpárkányokra, valószínűleg vonzotta őket a templom fénye. De abban a pillanatban, ahogy Pio atya elmondta az átváltoztatás szavait, az összes madár abbahagyta az éneklést.”
Gyónás
Jean-Marie nem tudott gyónni sem azon, sem a következő három napon. Pio atya már nagyon gyenge volt, egészségi állapota folyamatosan romlott. Ugyanabban az évben, pár hónappal később hagyta el ezt a világot.
Március 8-án, vasárnap, amint kinyílt a templom ajtaja, Benjamin sietve foglalt helyet az első sorban azok között, akik várják a gyónás szentségét.
Amikor rá került a sor, Pio atya lassan, mintha tudná, hogy a fiatalember nem beszél olaszul, megkérdezte tőle: „Mikor gyóntál utoljára?”
A zenész elkezdte mesélni a történetét franciául, de az atya újra feltette a kérdést. Jean-Marie azt válaszolta, nem emlékszik, mikor is történt.
„Pio atya ekkor felemelte a kezét, három-négyszer mozgatta előre-hátra, és olyan hangot adott, mely hosszú ’no’-nak hangzott. Aztán megmondta a napot, a hónapot és az évet, amikor utoljára imádkoztam. Július 13-a volt. Aztán már emlékeztem: Elefántcsontparton történt, Afrikában, amikor a szüleimmel egy utazásra mentem.”
Hosszú csend után a fiatalember Pio atya áldását kérte, aki mélyen a szemébe nézett és ennyit mondott: „Menj, keress föl egy francia papot!”
Benjamin érezte a szent érintést, hogy melegség áramlik belé, és Isten erős jelenlétét. Megújulva, ahogy ő hívja felfedezve ’az új erőt’ tért vissza Párizsba.”
… ismét gyónás
Amikor ugyanazon évben, szeptember 23-án megjelent a hír, hogy Pio atya meghalt, Benjamin sírt. Eszébe jutott, amikor az atya azt mondta neki, hogy menjen és gyónjon egy francia papnál, de egészen eddig nem is gondolt erre.
„Úgy döntöttem, felszállok a metróra, egy véletlenszerű állomáson leszállok és belépek az első templomba, amelyet megpillantok.”- mondta. az ACI Stampa-nak.
Így is tett, belépett az első templomba, amelyet megpillantott, ahol két pap volt, aki gyónátatást végzett. Odalépett az egyikükhöz és csupán annyit mondott : „Nem tudom, hogyan valljam meg bűneimet, de Pio atya küldött.”
Az atya meghallgatta Benjamin történetét és ezt válaszolta neki: „Nagyon szép, ami veled történt. Ha jól értem, senki sem mondta meg neked a nevem és küldött hozzám, minden bizonnyal Pio atya vezetett hozzám. Tudod miért mondom ezt? Mert én vagyok Reveilhac atya és én vagyok a felelős azért, hogy Franciaországban pénzt gyűjtsek Pio atya kórháza számára. 30 éven át évente kétszer jártam San Giovanni Rotondo-ban és minden alkalommal láttam Pio atyát.”
Reveilhac atya Jean-Marie Benjamin lelki vezetőjévé vált. Ahogy hite erősödött, a fiatalember egyre jobban vágyott a papi hivatásra, de vezetője kérte, várjon még.
„Idővel megértettem, Reveilhac atyának igaza volt. Nem voltam benne biztos, hogy azon nyomban meg tudnám-e változtatni az addigi életstílusomat, elhagyva a zenét, a stúdiókat és a műsorokat” - mondta.
Benjamin részt vett más tevékenységekben is. 1983 és 1988 között az Egyesült Nemzetek Szervezetének Genovai Hivatalánál dolgozott, ahol az egyik feladata az UNICEF rendezvényeinek megszervezése volt.
1988 márciusában visszatért San Giovanni Rotondoba, ahol megerősítette döntését, miszerint pap szeretne lenni.
A jövő, ahogy sosem gondolta volna
1991. október 26-án szenteltéki pappá, és ettől kezdve egészen 1994-ig Antonio Casaroli olasz bíborosnak, a Vatikán diplomáciai missziók különleges megbízottjának és a Vatikán állam titkárának asszisztense volt.
1995-ben rendezte első filmjét Pio atyáról, melyet az Olasz Rádió és Televízió (RAI) sugárzott. 1998-ban dokumentumfilmet forgatott Irakban; a harcok áldozatait látva a humanitárius munkára összpontosított és a drámai helyzet médiában történő leleplezésére. Ettől kezdve 2003-ig többször visszatért az országba. 3 könyv és 2 dokumentumfilm számol be az ott látottakról és átéltekről. 2003-ban találkozót szervezett II. Szent János Pál pápa és az iraki miniszterelnök, Tareq Aziz között Olaszországban.
A mai napig is Jean-Marie Benjamin atya iraki humanitárius munkával foglalkozik.
Forrás:aleteia.org
