A magyar társadalom nehezen tud túllépni a szomorú haláleseten és annak körülményein. Jól is tesszük, ha megpróbáljuk levonni a tanulságokat.

Érzékelhető nemzeti egység alakult ki szinte azonnal arra vonatkozóan, hogy borzasztó, ami Csenyétén a közelmúltban történt (a cikk nyitóképe nem Csenyétén készült, hanem a helyben segítő evangélikus szeretetszolgálat egy közeli településen zajló tevékenységét szemlélteti). Az már nézőpont, látókör, "jólértesültség", vérmérséklet, intelligencia kérdése, hogy ki szerint felelősek ezért a helyiek, ki látja hibásnak inkább a mentősöket, a lassan kiérő rendőröket, az egészségügyi rendszert, a társadalmi közállapotokat, netán az egészet így-úgy sarkító, a valóságot egyedi hangsúlyok mentén torzítva közvetítő médiát.

Felelős akad bőven, míg a megoldásról kevés szó esett eddig a közbeszédben. Utóbbi keresése sokak szemében talán másodlagosnak tűnhet, hiszen Csenyéte messze van, minek ment oda, így jár, aki, megérdemlik, magukra vessenek...

Látszólag nem a mi, Csenyététől távolabb, jobb körülmények között élők problémája a hasonló helyzetek megelőzése. Ám ez a látszat csal – vészesen, ám az, ami történt, ébresztgetően is hathat ránk.

Vészesen, mert az a szociokulturális környezet, amely Csenyétét jellemzi, már ma sem csupán ott érthető tetten, s az "azé az ország, aki teleszüli" felismerés realitása arra mutat, hogy pár évtizeden belül az lehet az általános, ami ma még kivételnek, elszigetelt esetnek tűnik. Igen, a csenyétei állapotok közelebb vannak hozzád, mint hinnéd, hiába élsz Borsodtól akár több száz kilométerre. Hiába él látszólag jobban a hazai középosztály és az elit, ha nem teszünk valamit sürgősen, kénytelenek leszünk egyre inkább ténylegesen elszigetelni magunkat. Az a valami viszont nem megtehetetlen, még csak nem is példa nélküli. Éppen Csenyéte a legjobb példa rá, hiszen több segítő szervezet is működtet ott népkonyhát, amint erről korábbi cikkünkben beszámoltunk. Ám lassú víz partot mos, és jelenleg úgy áll a helyzet, hogy az a víz nem csupán lassú, hanem kevés is, a part pedig hatalmas. Óriási előrelépés, figyelmet érdemlő pozitívum, hogy a szomorú történetben szereplő mentős és Csenyéte polgármestere személyesen ismerik egymást, s ha rajtuk múlt volna, a segítség nem áll meg a falu határában. De rendszer van, előzmények vannak, elővigyázatosság van, s ez a rendszer most felülírta az emberi kapcsolatokat.

Ami az emberi kapcsolatokat illeti, érdemes egy másik, ébresztgető részletre is odafigyelnünk. Mert mi történt? Miután valaki rosszul lett fürdés közben, perceken belül a fél falu odasereglett, hogy aztán mindenki megpróbáljon valahogy segíteni. Távolról könnyű azt mondani, hogy bárcsak ne tették volna, mert ha közülük valakik nem fenyegetőznek ingerültségükben, talán nem utasítják a központból a közelbe érkező mentőket a rendőrség megvárására. De ezek az emberek segíteni akartak, ahogy tudtak - sokan, nagyon, eltökélten. Vajon nekünk hány ilyen rokonunk, szomszédunk van, aki odafigyel ránk, aki azonnal ugrik, ha bajunk esik? Tegyük fel, rosszul vagyunk a lakásunkban. A telefon elérése esélytelen, pár hangos szó elkiáltásánál többre nem futja az erőnkből. Miként folytatódna a történet? Aligha úgy, mint Csenyétén. Ismerjük egyáltalán a szomszédainkat?

Az utcánkban, társasházunkban hány embernek tudnánk felsorolni legalább a keresztnevét? Ki az, akire bármikor számíthatunk, s ki az, aki feltétlenül számíthat ránk?

Nem szeretném eltúlozni a drámát, hiszen sok jó embert ismerek, kedves szomszédok élnek például körülöttünk is. Arra szeretném ugyanakkor felhívni a figyelmet, hogy a felelősökre mutogatás helyett vegyük észre, hogy ennek a történetnek hősei is vannak. Olyanok, akikre nagy szükségünk lenne a saját nagyon művelt, "okos", látszólag biztonságos világunkban. Csenyéte az információáramlás szuperképességeinek köszönhetően egészen közel van hozzánk, s miközben szinte a szemünk előtt láthatjuk a teljes történetet, a fülünkben visszhangzik az elhunyt személy ki nem mondott kérdése: érted ugranának-e ennyien? Nem az a kérdés, hogy odaérne-e a mentő (hol van már, hol van már), hanem elindulna-e egyáltalán? Ébresztgető kérdések ezek.

Van lehetőségünk felébredni abból a hamis álomból, hogy Csenyéte messze van tőlünk. Van lehetőségünk feltenni az olyan kevéssé kellemes kérdéseket, hogy mi lenne ma, ha nem csatornázódik tévútra az a hatalmas összegű támogatás, aminek a romák felzárkóztatását kellett volna szolgálnia? Ha több ember többet tenne annál, amit heroikusan - hősiesen - véghezvisz néhány civil szervezet, segítő ember? Mi lenne, ha megpróbálnám megismerni ezeket a szintén a magyar társadalmat alkotó testvéreimet közvetlenül, a média így-úgy befolyásoló hatásától függetlenül, személyesen, emberi kapcsolatok kiépítése által? Mi lenne, ha rémtörténetek, létező szélsőséges esetek közösségi médiában való osztogatása helyett venném a bátorságot és ellátogatnék akár Borsodba, akár Nógrádba? Mivel többször megtettem – eleve a környékről származom –, tapasztalatból tudom: az ott lakók jó része nem csupán túléli a helyzetet, ami körülveszi, hanem jövőt tervez, igyekszik haladni előre – úgy, ahogy sikerül. Csak azért, mert nem a nagyvárosok, kertvárosok körülményei adják a díszletet,

minden ott élőnek van szíve, vágyai, reményei. Ki emeli fel őket, ki ad nekik holnapot? Ki tanítja meg őket, hogyan hívjanak mentőt, s mit ne tegyenek, ha azt szeretnék, hogy a segítség célba érjen?

Gyakran utalunk rá szerkesztőtársaimmal a SZEMlélek fő küldetéseként arra, hogy nagy szükség lenne nyitottabb szemmel és nyitottabb lélekkel tekintenünk a bennünket körülvevő világra, leginkább embertársainkra. A szomorú csenyétei eset különleges lehetőséget hordoz magában arra, hogy ezt megtegyük.