A keresztény felekezetek képviselői sok esetben egy elképzelt patikamérleg serpenyői mellett állnak, és nem engednek sem a 48-ból, sem a hitvallásból, sem semmiből! Teszik ezt többnyire úgy, hogy nem is tudják, hogy a másik közösség mit tanít erről vagy arról, csak visszaidézik a 16-17. század vitáit. De a legtöbb ember ebből az egészből egy szót sem ért.

Református lelkészként számos esetben egyfelől saját kollégáim megrökönyödve kérdezték, amikor például egy szentségimádáson részt vettem, te beállsz oda, részt veszel egy ilyen eseményen, ami szöges ellentétben áll hitvallásunkkal? Másfelől katolikusok kérdezték sokszor, de hát ti nem azt tanítjátok, hogy az eucharisztia egy emlékvacsora? Mind a két irányból idegenséget éltem meg. Mert nem tanítjuk, hogy emlékvacsora, hanem hiszünk Jézus valóságos jelenlétében. És a szentségimádás számomra alkalom az imára és a csendre, az Isten előtt létre még akkor is, ha nekem nem is fontos ezt tárgyiasítani. A 16. században a vitának csak a látszata volt az eucharisztia, valójában az volt a kérdés, hogy lehet-e arisztotelészi fogalmakkal beszélni a teológiában. De ma ezek a viták már a múltéi. Azt tapasztalom, hogy sok katolikus ember is küzd ugyanazzal, amivel én, hogy nem otthonos számára a kitett, látható szentség, és közelebb áll hozzá egyfajta misztikus meditáció, mint az egyház által formalizált imádság.

Mintha ma az ökumenikus kihívás szerkezete átalakult volna. Mintha minden egyházban egyfajta rétegződés zajlana.

Erre a folyamatra legjobb példa a zene. Saját ismerőseimet végiggondolva mind a baptistáknál, mind a katolikusoknál, mind a reformátusoknál, evangélikusoknál vannak, akik ki nem állhatják a gitáros-, pop- vagy alternatív keresztény zenét. Akadnak olyanok, akik ezt a zenei átalakulást egyenesen az egyház romlása forrásának tartják. Ugyanakkor mindegyik felekezetben létezik egy másik csoport, amelyik úgy gondolja, hogy a  megújulás egyik legfőbb tétje az, hogy tudunk-e a mai kor zenei nyelvén közösséget építeni.

Azok, akik egyik vagy másik csoporthoz tartoznak, függetlenül attól, hogy melyik felekezetben vannak otthon, sokkal jobban megértik egymást, mint a saját egyházukban élő, de a másik csoportban gondolkodó emberekkel.

Ha az egyházakat, mint egymás mellett elhelyezkedő fákat képzeljük el, akkor a vastag faágak  furcsa módon közelebb vannak egymáshoz a valóságban, bár különböző fákon nőnek. Sokszor könnyebb beszélgetnem egy katolikussal, akivel az alapvető kulturális, egyházképet alkotó, értékrendet formáló kérdésekben hasonlóan gondolkodunk, mint valakivel, aki református, de például fontosabbnak tartja az egyház gazdasági és szervezeti ügyeit, mint a lelkiséget. Furcsa valóságegyüttese ez posztmodern világunknak: a legnehezebb egyházi távolságok ma nem a felekezetek között vannak.

Mindez azt jelenti, hogy az egyház megosztottsága ma sokkal komolyabb kihívás, mint a korábbi időszakokban.

Ráadásul olybá tűnik, hogy a fogyasztói társadalom különféle manipulációra szánt eszközei jól ki is használják ezt a helyzetet, és folyvást növelik megosztottságunkat.

Oszd meg, és uralkodj! Ez egy ősi hatalomgyakorlási elv, amit a Római Birodalomban fogalmaztak meg, és ügyesen alkalmaztak is. Tudjuk, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbontása is erősen megfelelt az akkor rivális hatalmak érdekének. Meglepő sikerrel osztották meg a kis szláv nemzeteket később. De a visegrádi országok közé éket verő brüsszeli politikáról is jelentek már meg cikkek a "Divide et impera!"-ra hivatkozva.

Julius Caesar egyik szenátor társától származik egy idézet, aki látva hogy a „Divide et impera!” elvével mennyire félelmes ügyességgel vezeti meg népét a császár, ezt mondta: „Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát lopja el.”

Vajon nem lopták-e el ma is bizalmunkat? Európa legtöbb országában az evangélikus és református egyházak egyesülve, illetve együtt szolgálnak. Nálunk még a hittanórák ügyében sem sikerült egyességre jutni. Sajnos egyik felekezetnek sem ez az érdeke. Hogy az embereknek, a gyerekeknek, és az egyház jövője számára mi lenne jó, arról pedig ritkán gondolkodunk. Jártam olyan francia kisvárosban, ahol bevezették az ökumenikus hitoktatást. De miért is? Mert olyan kevés gyerek akar már hittanra járni, hogy az összefogás elkerülhetetlen volt!

Ahogy elnézem Európa szellemiségét: vagy együtt haladunk, és visszaépítjük magunkban a krisztusi bizalmat, meg akarjuk egymást ismerni és szeretni, vagy mindannyian együtt megyünk a lecsóba!