Mi még ma is lencsefőzeléket eszünk virslivel, és a spéci, bejglivégekből készült máglyarakás maradéka lesz a desszert, mert megint elfelejtettem, hogy már nem nagycsaládra kell főznöm...

A szilveszter nem az én ünnepem. Soha nem volt, soha nem is lesz az. Távol áll tőlem minden, ami hangos és harsány, a kötelező jókedvvel együtt, mert én ilyenkor még a karácsony békességét dédelgetném magamban, csendben.

Szóval a szilveszter nem a barátom, és a szentestével ellentétben, amikor szűk családi körben is egyre többen vagyunk, az év utolsó éjszakáján egyre kevesebben. Ezt jelzi, hogy ugyan minden évben ugyanannyi lencsét áztatok be, de a főzelék évről évre tovább tart.

Idén már a legkisebb is a barátaival búcsúztatta az évet, de rosszul mondom, mert ez tavaly volt, vagyis két napja. Na, mindegy, érti, aki érteni akarja, a lényeg, hogy évről évre egyre több lencsefőzelék, meg virsli marad, és idén már a máglyarakás sem fogyott el.

Szóval most először álltunk kettesben a Himnusz alatt, poharainkban gyerekpezsgő, gondolatainkban a gyerekeink. Tudják ezt ők is - koccintás után szépen sorban hívtak is boldogat kívánni.

Amikor letettük a telefont, kint még süvített és robbant, és bent sem volt csend, de körülölelt minket valami mosolygós, puha boldogság. Magunkra maradtunk, de soha nem leszünk egyedül. Hajnalba nyúlóan emlegettük a múltat, tervezgettük a jövendőt, vágyakat, reményeket, félelmeket mondtunk ki, és azt, hogy legközelebb is ugyanennyi lencsét főzünk, még ha tudjuk is, az élet rendje, hogy a nyakunkon marad.