Egy idős néni különös daláról mesélek... 

A szomszédunkban lakott Marika néni, akivel húsz éve az utcán találkoztam. Rendkívül kedves, majd nyolcvanéves néni volt. Olyan, akinek mindenkihez van egy jó szava. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megkérdeztem tőle beszélgetésünk végén: Nem vállalja, hogy néha vigyáz a gyerekeinkre? Ebből lett egyfajta pótmamaság.

Karácsonyi rituálénk része, hogy elmegyünk énekelni az otthonba, ahol lakik. A nővér megkérdezte: valami egyháztól jöttünk? Nem nagyon hitte, amikor azt mondtam, „csak” szomszédok voltunk. Fájdalmas szembesülni azzal a valósággal, ami ebben az idősotthonban fogadja az embert. Ez ugyanis egy meglehetősen alulfinanszírozott magán intézmény, amit egy étteremből építettek át. Az épület lánykorában egy születésnapot itt ünnepeltünk. Már akkor is inkább a kíváncsiság vonzott be, mert mindennap elmentünk mellette. Kert helyett a főút zajának romantikája fogadja az embert. Most azonban sokkal lehangolóbb az, ahogyan ételillat helyett az inkontinens, idős emberek illata lebegi be a szobát, ahol a tévé előtt ülnek naphosszat az „új étterem” fogyasztói. Nem is sorolom tovább ezt az ügyet. Ez a mi önmagunk körül forgó karácsonyaink árnyoldala.

Felteheti az ember a kérdést: vajon magam miatt, vagy igazán érte mentünk be? A lényeg, hogy jónak érezzem magam, vagy az, hogy megtaláljam azt a pontot, ami számára valós segítség. Többször hívogattam a rokonokat, de nem sikerült semmilyen értelmes megoldást találni arra, hogy jobb helye legyen. Az ember beszorul ilyen helyzetekbe, amikor valójában nem tud segíteni, és mégis szeretne valamit tenni, ezért aztán elmentünk énekelni idén is.

Az ének valami gyönyörűséges valóság. Marika néni dalolt. Hiba nélkül énekelte végig a karácsonyi repertoárt, a régit. Egyszer csak elkezdtük a Betlehem városban kezdetűt. Mi már nem tudtuk a szövegét, de ő énekelte, énekelte a negyedik, majd az ötödik strófáját is. Az egész terem elcsendesedett. Vágni lehetett a levegőt. Az egyik látogató arcán potyogtak a könnyek. Aztán hatalmas taps. Egészen különleges, erős élménye volt ez ennek a karácsonynak.

Régi emlékek törtek fel benne, amik sokkal pontosabbak, mint a jelen érzékelése. Aztán az ápoló azt is elmesélte, hogy előző éjjel felébredt, és a lépcső alá bújt: „Jönnek az oroszok, vigyázzon!”  

Mi tudjuk, hogy 1944 karácsonyán az ágy alá rejtették, ahol nagymamája volt felravatalozva, aki éppen a front idején halt meg. Sokáig nem tudták eltemetni, ami furcsamód szerencse volt. Mivel az orosz katonák féltek a halottaktól, arrafelé nem mertek járkálni, így hát fiatal lányként ott védve volt. Ez az emlék is valóság lett számára 2019 karácsonyán, 75 évvel később.

Vajon mi be tudunk-e így hatolni a múltba? Nem inkább egy tündöklőnek tűnő sivatag jövőjében élünk, ahol semmi sem valós, ahol még konkrétan segíteni sem tudunk egymásnak, és nincs az az ágy, ami alá bekúszva megúszhatnánk az életet? Lám, itt egy néni, akit igazán szeretek, szerettem, de nem tudok a valóságban mellé állni, legfeljebb ilyen pótcselekedetekkel, mint a karácsonyi csingi-lingizés. Szépen mosolygunk, esszük az édességet, hogy elhiggyük, bármi is elveheti az élet keserűségét.

De marad az a dal. Marika néni éneke. Ez volt a Magnificat, egy igazi Mária-ének. Biztosan felszállt a mennybe, és talán ilyen szép rekedtesen tetszett a legjobban az Úrnak.