A betlehemi történetet csak látszólag árnyékolja be az első vértanú megkövezésének drámája.

Mindössze egyetlen nappal Jézus születésének ünnepét követően az első vértanú, Szent István diakónus napját tartjuk. Meglepő lehet ez az erős kontraszt – egy születésnap öröme után rögtön egy gyilkosság, lincselés tragédiája áll előttünk. Csakhogy

nem azt ünnepeljük december 26-án, hogy István meghalt, hanem azt, amiért meghalt.

Jézus születése már önmagában is tele van olyan szimbólumokkal, erős utalásokkal, amelyek bár napjainkra közhelyszerűvé váltak, mégis érdemes rájuk csodálkoznunk. A Megváltó emberré válása újraértelmezte mindazt, amit magáról az életről gondoltak a korábbi népek, s amit sokan ma is gondolnak/gondolunk. Olyan király született, akit se pompa, se kényelem, se tömegek éljenzése, se béke nem vett körbe – elutasítottság, nélkülözés, szó szerint állatias körülmények annál inkább, hogy pár nap után menekülnie is kelljen a családjának egy kegyetlen vérfürdő elől. Hát miféle istenség, aki ilyen vert helyzetből indul (hogy aztán a kereszten végezze földi életét)?

Így érkezett meg a kegyelem megtestesült ajándéka abba a világba, amely Isten nélkül ténylegesen kegyetlen hely volt, ma is az, a jövőben sem lesz ez másként.

És ez a kegyelem/kegyetlenség párhuzam kap megerősítést István történetében is, aki nem csupán Jézus kortársa volt, hanem az egyház első munkatársainak egyike. Már életével, életében elkezdte terjeszteni az evangéliumot, amit a hozzá hasonló hithirdetők nélkül ma aligha ismernénk. Megható, egyben elborzasztó is belegondolni, hogy az első tanítványok, diakónusok nélkül ma nem létezne a kereszténység. Az egyik fontos kapcsolat, amiről kevéssé szoktunk megemlékezni, hogy ha nincsenek ők, az életüket is feláldozni kész "őskeresztények", ma aligha ünnepelhetnénk Jézus születését.

De az egyház születésétől napjainkig voltak, vannak ilyen hiteles keresztények, akik szembetűnő módon nem rezerválni, akár harciasan is megvédeni akarják egy vallás tanait, hanem megélni azt teljes mértékben, akár bele is halni. A kegyelmi szemlélet az önfeláldozásban csúcsosodik ki, ahogy ezt Jézus élete is igazolja.

Szent István életpéldája nyomán feltehetjük magunknak a kérdést: vajon mit ér meg nekünk az, amiben hiszünk?

A napjainkban oly sokat hangoztatott kereszténység vajon egyfajta kényelmi berendezkedés, vagy ténylegesen Krisztus követése, akár az életünk feláldozása árán is?

Korunkban is sokakat gyilkolnak meg világszerte a hitükért. Ők István diakónus nyomán a vérükkel írják az egyház történelmét. Nem attól lesz természetesen keresztény egy ember, hogy megölik a hite miatt, de akiben nincs meg az a lelkület, ami bennük és az első vértanúban megvolt, annak aligha élő a hite.

Szent István diakónus ünnepe arra hív, hogy próbáljuk meg a kegyelem szemével látni a világot: van értékesebb a földi életnél. Sőt, István élete – amely a halálát megelőzte és előidézte – minket is sajátos vértanúságra hívogat. A "fehér vértanúság" nem csupán lehetőség, hanem küldetés mindenki számára, aki ténylegesen szeretne keresztényként élni. Úgy is feláldozhatod magad egy szent ügyért, hogy természetes halállal ér majd véget az életed. De amíg itt voltál, a kegyelem embereként küzdöttél a világ kegyetlenségeivel, az emberi diktatúrákkal, bűnökkel, ártó ideológiákkal szemben.

Ha Jézus nem született volna meg, Istvánnak nem kellett volna meghalnia. Ha István nem kész akár az életét is adni Jézus követőjeként a hitéért, ma – hiteles tanúk hiányában – honnan ismernénk az evangéliumot?

Vajon 100 év múlva fogják-e még ünnepelni Jézus születését?

Ez a ma emberén, korunk tanúin múlik. Akár rajtad is.

(Nyitókép: Szent István megkövezése, részlet – Lorenzo Sabatini, XVI. század)