Az angyal ezt a jelet adja pásztoroknak: "gyermeket találtok pólyába takarva, jászolba fektetve". Ebben a képben a pólya mutatja az újszülött ember gyengeségét.... Nem is maradnánk életben, ha nem karolnának fel, nem táplálnának, nem melegítenének minket. 

Ennek az első szeretetnek, ennek az első közösségnek a legfényesebb megjelenése a karácsonyi ünneplés, az otthon és a család biztonsága. Ez él az ember emlékeinek mélyén, erre vágyik évtizedek múltán, idős emberként, és ebbe a szeretetbe vágyik vissza akkor is, amikor a földi élettől búcsúzik.

Életünk kezdetén gondoskodásra szorulunk, majd kibomlik, kivirágzik az életünk, hogy magunk is gondoskodni tudjunk másokról, gazdagítani tudjunk másokat, és végül az emberi szeretetből eljussunk, hazataláljunk magának az alkotónak a szeretetébe.

A betlehemi képben a jászol, az etetővályú már arra utal, hogy Jézus táplálék, ő az élet kenyere. Ő az, aki táplálja szeretetünket, és ő az, aki erőt ad családjainknak.

Isten tehát nem csak eljött közénk, de velünk is maradt. Velünk maradt tanításában, megváltó művében, legkülönösebb, legáthatóbb módon pedig a szentmisében és az oltáriszentségben.

Ő vállalta a mi didergő, kiszolgáltatott emberi életünket, hogy elvezessen minket a saját örök és boldog isteni életébe.

Karácsonyi örömünk ne fáradjon el az ünnepek végére, hanem legyen része mindennapi életünknek! Készüljünk az Eucharisztikus Kongresszusra úgy, hogy januártól szeptemberig minden elsőpénteken, vagyis kilenc egymást követő hónapban folyamatosan járuljunk szentáldozáshoz, bűneinktől megtisztulva, a kegyelem állapotában.

Legyen ez a karácsony új élet kezdete a szívünkben, új erőforrás, új egység Krisztussal és kezdete annak az életnek, ami sohasem ér véget, mert felragyogott ránk Krisztus, az Örök Nap, aki sohasem lát alkonyt.