Keresztény vagyok és magyar, ergo aki kirekesztésből és gyűlöletből épít magyarságot, azzal nem tudok közösséget vállalni.

Az a magyar, aki feláll, ha meghallja azt a bizonyos számot. De csak akkor, ha közben fáj neki Trianon. És ha amúgy az unokája is magyar, amit az illető unoka úgy bizonyít, hogy ő is feláll, és neki is fáj (utóbbi feltétel mellesleg az én szakmámban több problémába is ütközik, de ebbe most nem megyek bele).

Ilyen és ezekhez hasonló dogmatikus megállapítások röpködnek a fejünk felett az utóbbi hetekben, nekem meg borsódzik a hátam, mert mindegyikből árad a skatulyázás és a kirekesztés, tehát végső soron a gyűlöletkeltés. Olyan szemináriumban végeztem, ahová rendszerint küldtek román (nem, nem magyar) püspökök román (nem, nem magyar) kispapokat tanulni, mert felismerték, hogy ha odahaza (ami nekik Románia) boldogulni szeretnének, bizony, tudniuk kell magyarul is. A sors úgy hozta, hogy egyikük az első évben egy szobába került egy olyan kispappal, akinek bizony fájt Trianon, és még a Nélküledet is állva énekelte (az unokás részt remélhetőleg nem fogja teljesíteni). Ahogy az borítékolható volt, nem kevés kezdeti nehézség és sok beszélgetés után leszögezték a következőket: egyikük sem tehet Trianonról, sőt, mi több, arra sincs hatalmuk, hogy a jelenlegi országhatárokon változtassanak. És ha ez így van, értelmetlen neheztelni egymásra. Egy dolgon tudnak változtatni: az egymáshoz való hozzáállásukon. Hat évvel később mint legjobb cimborák hagyták el a szemináriumot.

Néhány dolgot érdemes lenne újragondolnunk nemzeti identitásunkkal kapcsolatban. Mert ha a nemzeti érzésből gyűlölet, kirekesztés, lenézés fakad, akkor valamit nagyon rosszul csinálunk.

Akkor disszonancia keletkezik a kereszténységünk és a magyarságunk között, ami nonszensz. Ezeréves történelmünk nagy részében békésen tudtunk együtt élni más népekkel, akik legtöbb esetben ugyan nem magyarnak, hanem hungarusnak, azaz a magyar korona alá tartozónak vallották magukat, de ezzel senkinek nem volt semmi baja. Megboldogult dédapám száz évvel ezelőtt a Felvidékről vándorolt át a mai Magyarország területére és tanult meg magyarul, mégsem volt kevésbé magyar, mint én. Csak aztán valaki a 19. században kitalálta, hogy ő akarja meghatározni, ki a magyar. A következményeket a történelem megmutatta.

Trianon tragédiájában kövéren benne vannak a mi hibás döntéseink is, még ha ezt kellemetlen is elismerni magunk előtt.

A hibáinkkal és hiányosságainkkal való szembenézés amúgy sem erősségünk. Mintha a magyarságtudatunk szinte már megváltói kiválasztottságot, amellett bizonyos állandó sértődöttséget, népies vértanú pátoszt jelentene a mások által ellenünk elkövetett igazságtalanságok felett. Sajnos profin és etikátlanul használja ki ezt az érzést a jelenlegi politikai kommunikáció. Sajnos, mert egy felelős vezetőnek nem mélyíteni, hanem gyógyítani kéne a sebeket. Ez egy torz szemüveg, amin keresztül szemléljük a világot, a többi országot és a saját történelmünket, egyfelől felnagyítva a saját hőstetteinket, másfelől szintúgy a más népek hibáit. Ehhez persze az kell, hogy kicsit kiszínezzük a történelemkönyveket. Ki ne hallott volna az iskolában a hős Dugovics Tituszról, aki életét áldozta a törökök elleni harcban (és aki mellesleg nem létezett), vagy arról, hogy Kalliksztusz pápa a nándorfehérvári diadal emlékére rendelte el a déli harangszót (hiába keletkezett a harangozást elrendelő bulla egy hónappal a győzelem előtt). Szintén széles körben ismert és gyakran idézett az a soha el nem hangzó prófécia Pio atyától, miszerint "Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni". Szép, csak nem igaz. Ahogy az sem igaz, hogy Trianonban olyan büntetést szabtak ki ránk, amilyet még soha, egyetlen országra sem. Kérdezzük csak meg a lengyeleket, akiket négy alkalommal osztottak fel a szomszédos nagyhatalmak a történelmük során, egy alkalommal konkrétan eltüntetve Lengyelországot Európa térképéről!

Ettől Trianon még fájdalmas, máig ható veszteség, de ezzel a fájdalommal nem vagyunk egyedül a világon, ahogy a veszteségeinkkel és a hőstetteinkkel sem.

Nem kell kitaláljunk történeteket, hogy büszkék lehessünk, bőven van mire enélkül is. És nem kell lenéznünk másokat, hogy igaz magyarok lehessünk.

Magyarságunkat nem fenyegeti más népek saját identitása.

És talán itt az ideje, hogy megerősítsük a keresztény identitásunkat is, ami arra szólít fel minket, hogy hetvenszer hétszer bocsássunk meg. Ismerve a történelmünket és látva a máig ható következményeket, lelkivezetőként mondom: jót tenne nekünk, ha elengednénk az évszázadok óta hordozott sebeinket. Aki nem bocsát meg, magát mérgezi a haragjával. Ahogy egy holokauszt-túlélő fogalmazott egyszer: az áldozatnak nem kötelessége, hanem joga van megbocsátani. Mert jobb szabadon élni a gyűlölettől, amely olyan, mint a sav: azt az edényt marja, amiben tárolják. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a haragunkat el tudjuk engedni. Nem mások miatt, hanem magunk miatt.

Keresztény vagyok és magyar, ergo aki kirekesztésből és gyűlöletből épít magyarságot, azzal nem tudok közösséget vállalni, nélkülem kell csinálnia. A Nélküledet szeretem, bár ez szerintem ízlés kérdése, de az unokám – bocsásson meg a nemzetem – nem lesz magyar. Akinek ez nem tetszik, Ferenc pápánál legyen szíves fellebbezni a cölibátus eltörléséért!

Hodász András

(Illusztráció forrása: auditoriumfurkey.wordpress.com)