Igen, megvehetjük a nagyszülőknek a számítógépet, okostelefont, megmutathatjuk, hogyan tudják interneten "élőben" látni-hallani az unokáikat, ők mégis meggyőződéssel állítják: a felhorzsolt térdekre a gyógypuszi csak személyesen adható.
Nézd, mekkorát nőtt az unokám – mutatja telefonján a fotókat ismerősöm, aki „távnagypapa”. Napra kész a másik földrészen született unokáját illetően: videót látott arról, amikor hazahozták a kicsit a kórházból, webkamerán át figyelhette, hogyan szuszog a kiságyban, élő kapcsolásban „jelen volt” az unoka első születésnapja megünneplésén, majd közvetítették első kimondott szavait és megtett lépéseit.
Szorítom magamhoz pici unokámat, beszívom a semmihez sem fogható babaillatot, és hálát adok minden rám váró pillanatért, amikor minden nagyszülői fifikát be kell vetnem, hogy abbahagyja a sírást, amikor „majd leszakad a derekam”, de a karomban tartva sikerül megnevettetnem, és igen, azért is, amikor a jó kis büdös pelenkából tisztába tehetem.
Egyre több távkapcsolati lehetőséget nyújt a technika az élet minden területén. Nagyon jó, hogy már nem kell sehova elutaztatni három-négy embert repülővel (és ez nem csak anyagi, hanem környezetvédelmi szempont is) egy másfél órás tárgyalás miatt: ki-ki a saját országában maradva tudja lefolytatni a megbeszélést úgy, hogy hallja, látja a partnereit, mintha csak egy asztalnál ülnének.
Mindenki számára nagy öröm, ha a más városban tanuló gyerek, vidéken élő nagyszülő, külföldön dolgozó apa vagy anya legalább az okos eszközök segítségével be tud kapcsolódni a családi összejövetel ünnepi pillanataiba.
Tavaly nem tudott karácsonyra hazajönni a fiam – meséli egy édesanya – mert nem kapott szabadságot. Az volt az első karácsony, amit külföldön, egyedül töltött. A másik fiam megmutatta, hogyan kell interneten kapcsolatba lépni vele úgy, hogy lássuk is őt, így aztán szenteste együtt énekeltük a karácsonyi énekeket, imádkoztunk, ahogy mindig is szoktuk. Annyi volt csak, hogy az öreg számítógépem lassúsága miatt kis időelcsúszás adódott, és egy szótaggal mindig előbb jártunk, mint ő. Ezt leszámítva nagy öröm volt, hogy mégis egy kicsit „itthon” lehetett. Idén azonban haza tud utazni: mennyire más lesz!
Igen, más az, amikor a megadott időben odaülünk a gép elé, és tudjuk, hogy a távol lévő házastársunk, gyerekünk, unokánk bizonyára szavait megválogatva beszélget velünk, hogy ne okozzon aggodalmat, és más az, amikor már abból látjuk, hogy valami nyomja a szívét, ahogy leteszi az előszobában a táskáját. Más az, amikor távolról vigasztaljuk, biztatjuk, és más az, amikor szó nélkül átöleljük.
A nagyik szobája régen is onnan volt felismerhető, hogy lépten-nyomon unokák képébe botlunk.
A mai nagyszülők számára a fotónál is több, amit a technika lehetővé tesz, hogy kapcsolatban lehessenek az unokáikkal. De a nagyszülők pontosan tudják, mennyire más, amikor a kisunokájuk az ölükben ülve hallgatja a mesét! Akár erről is megoszthatjuk a tapasztalatainkat egyszer a Szemlélek-klubban – persze személyesen!
(Illusztrációk: pixabay)
