Mesét szőni hirtelen eltört gyerekkorokba komoly kiváltság. Gyermekfelügyelőként nekem ez jár, mert olyan közel vagyok a nehéz sorsokhoz, hogy éjszakás műszakokban esti mesét olvashatok.

Gyakran lenyűgöz, ahogy a gyermekek vágyakozva várakoznak valamire. Persze nem a "mikor lesz már kimenőm Tibi bá", "mikor lesz már jobb kaja" mondatok villanyoznak fel, inkább mikor a jövő heti vagy havi kirándulásra, egy beígért ajándékra, meccsre a tévében, vagy a hétvégi ebédre (mert az finom lesz biztos), vagy a csütörtöki reggelire, ami nutellás kenyér (és mindenki persze mindig szereti (akkor is, ha nem éhes)). Nem telik el úgy egy óra, hogy ne említenék meg a várva várt eseményt.

Hihetetlen, mekkora energiával tudnak várakozni. Nincs más dolguk, mondjuk mi, a felnőttek.

Aztán várják azt is, hogy esetleg hazakerülnek, vagy nevelőszülőkhöz, vagy állami intézménybe – ezek már más jellegű várakozások. A cél csak annyi, hogy legyen már valami állandó, induljon el megtorpant sorsuk valamilyen irányba. Ahogy mondani szokás, a biztos rossz is jobb a bizonytalanságnál. Van mit tanulni a gyermeki várakozásokról.

Egész évben nagyon sokszor eszembe jut a Karácsony, lelkes híve vagyok az ünnepi túltolásoknak. Kárognak a varjak majd, hogy minden a fogyasztásról szól, pedig e mögött ott van a legszentebb ünnep – s aki mögé akar nézni, az könnyen megteheti. Nem kell a kiüresedést a marketingesekre fogni, nekik nem ez a céljuk. A feleségem mellett tanultam meg, hogy az Advent a legjobb rész, sokszor már szeptemberben elkezdődik azzal, hogy találgatjuk, ki minek örülne, aztán vagy jutunk valamire, vagy igen.

Az viszont sokáig rejtély volt, hogy miért van az, hogy várjuk, várjuk, egyszercsak meggyújtjuk az első gyertyát és aztán elkezdődik valami őrület. Iderohanni, odarohanni, még ezt elintézni, évzáró itt és ott, ovis, munkahelyi, másik munkahelyi, barátokkal, külföldről hazalátogatókkal, de még ez, de még az, jaj a kiegészítők, úristen holnap Szenteste és becsapódás. Mintha december elején megcsúsznék a jégen és egy lejtő végén álló karácsonyfába ütköznék, majd mire észhez térek, konfettieső és boldog új évet.

Hát nem, mondtam ezt már évekkel ezelőtt és mindenféle praktikát kiötlöttem, hogy majd így meg úgy fogok hangolódni, lezárom, amit és ahol tudok még novemberben, ezt vagy azt már nem vállalom be decemberben és majd nemeket mondok és hajnalban misékre járok, de valahogy nem jött össze. Ugyanúgy megmaradt a beragadt gázpedál és a gyorshajtásra karácsony. Mert pont az adventi időszakban lesz irgalmasabb a szív és akkor még ezt is, azt is bevállal az ember. Mégiscsak Karácsony lesz.

Idén inkább nem szövök terveket, leszámítva az erős összpontosítást a „legyen meg a Te akaratodra”, ez biztosan megteremti a kellő hangulatot. Nézem a gyermekeimet, meg mások gyermekeit, akiket nem néznek mások, és hangolódom arra, ki hogyan szeretné, ha szeretnék. S ha eleget és jól figyelek, még ki is találhatunk valamit, amitől az egész világon több lesz a szeretet.

Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük. Máté 18;20