Józsefváros újonnan megválasztott polgármestere szerint erős közösségek nélkül nincs erős társadalom, ebben fontos szerepük van az egyházaknak is. Nagyinterjú buszfórumról, megforduló mikrofonról és a mózesi kőtáblák örök aktualitásáról.

– Fordított helyzetbe kerültünk, hiszen úgy ismerkedtünk meg, hogy te készítettél újságíróként interjút velem. Most pedig nem a kérdéseket, hanem a válaszokat várja tőled a nyilvánosság. Hogy érzed magad abban a másik székben?
– Még szokom az új helyzetet, nehéz átállni. Amikor bejössz a hivatalba, hirtelen ügyiratokká, bonyolult esetekké válnak a témák. Már az első munkanapomon szembesültem vele, hogy jönnek a kilakoltatások, és nagyon könnyű kívülről azt mondani, hogy majd nem kerül sor ilyen intézkedésekre, de mindegyik ilyen eset önálló történet, sokféle motivációval. Egy jó vezetőnek ki kell lépnie a kampányüzemmódból, s ezeket az ügyeket a maguk teljességében kell kezelnie. Ez nagyon nehéz munka, hozzá kell szokni, például ahhoz is, hogy nincsenek igazából kész válaszok. A polgármesterségem első 1-2 hete igen magányosan telt, nem nagyon tudtam kihez fordulni: a kampánycsapat feloszlott, a hivatal még alakul... Ott állsz egyedül egy 80 ezres kerület élén, és mindenki várja tőled a válaszokat. Hetek óta napi 20 órákat dolgozom, eléggé kimerült vagyok.

– A sajtó eléggé felkapta a nevedet a kilakoltatások leállítása kapcsán. Valóban ez volt az első intézkedéseid egyike?
– Leállítottuk a kilakoltatások folyamatát, e téma kapcsán nagy terveink vannak. Egyrészt át fogjuk alakítani Józsefvárosban a szociális pénzbeli segélyezés rendszerét, inkább a lakhatási támogatást fogjuk előtérbe helyezni. Az a célunk, hogy az embereket bent tartsuk a lakásban. Ezzel összefüggésben a hátralékok kezelésének szabályozását is szeretnénk megváltoztatni, ami azért fontos, mert az eddigi, jelenleg érvényes rendszer különösen büntető jellegű – ha valakinek elmaradása keletkezett, egy idő után exponenciálisan növekedett a hátralék mértéke. Így egy 2-3 hónapos tartozásból hamar összejöhetett olyan összeg, ami alapján akár jogosnak is tűnhet a kilakoltatás. Minden történet egyedi, és nem tagadom, hogy van olyan eset, amikor a közösségi együttélés szabályai ellen vétő lakáshasználókkal van dolgunk. Kicsi lakásban élnek nagyon sokan, lent vannak állandóan az utcán, hangoskodnak, zavarnak másokat. Meg kell állítani az eddigi folyamatot és át kell tekinteni, hogy vannak-e olyan családok, emberek, akik az általunk tervezett módosítások alapján jobb helyzetbe kerülhetnének. Nem fogunk tartozást elengedni, kivéve, ha a már említett nagyon büntető jellegű felhalmozódásról van szó. Olyan feltételeket igyekszünk kialakítani, hogy az illető a lakásban maradhasson és tudja is törleszteni a hátralékát. Ez mindenki érdeke. Sokkal többe kerül egy hajléktalan ember ellátása, mint ha bent tartanánk abban a lakásban, ahol él. Ez volt tehát annak a bizonyos utasításnak a célja, nem pedig az, hogy mindenkinek elengedjük az összes tartozását. Nem hirdettünk amnesztiát.

– Józsefváros kétségkívül az a hely, amelynek élén vezetői pozíciót betölteni csak a választás napjának végén tűnik győzelemnek. Valójában rengeteg problémát vesz a nyakába a kerület első embere, ez máris kitűnt az általad eddig elmondottakból. A "nyóckerről" sokan sok rosszat tudnának mondani, téged most mégis arra kérlek, mondj néhány pozitívumot a kerület lakóiról!
– Nagyon erősen kötődnek a lakhelyükhöz, lokálpatrióták. Ez a kerület mindig a kereskedelem, a nagy vásárok köré épülő szolgáltatásokból, kisiparból élt, ezért volt itt vendéglátóipar, cigányzenészek, kézműves manufaktúrák. Fontos, hogy ezek az identitások megmaradjanak, s magam is látom, főleg a roma közösségeken, hogy ezek megléte mennyire szükséges. Ezek a csoportok erőforrások egy kerületvezetés számára. Létezik egy lokálpatrióta érzés, hogy ez a "nyolc", ahol egy kicsit talán nehezebb az élet, egy kicsit karcosabbak vagyunk, hangosabbak vagyunk, de ez egy nagyon szerethető, sokszínű társadalmi környezet. A kampányban ezt azzal a viccel fogalmaztuk meg, hogy "I love nyolc", ami a mindenki által ismert "I love New York" logó átértelmezése volt. Az itt élő emberek ki vannak éhezve a figyelemre, a törődésre, hogy meghallgassák őket.

Az egész kampányban a legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy nem az érdekelte leginkább az embereket, amikor arról beszéltünk, hogy hogyan lesz majd a bérlakások rendbetétele, kiutalása, hanem amikor arról beszéltünk, hogy hogyan fogunk majd titeket meghallgatni, miként fogjuk intézni a dolgokat.

Azt tapasztaltam a kopogtatás intenzív időszaka során, hogy az emberek többsége még el is fogadja, hogy hogy mennek itt a dolgok "okosba", hogy lopnak, csalnak a politikusok úgy általában, de legalább ne nézzenek közben minket levegőnek – sőt, ennél kissé szókimondóbban fogalmazott a többség. Amikor azt mondom nekik, hogy ott leszünk a lakossági fórumokon, hogy bevonjuk őket a döntésekbe, emberséges, mosolygósabb lesz a hivatali hozzáállás, akkor azt felelték: igen, ez kell nekünk! Nem azt várják, hogy többet kapjanak, hanem hogy vegye őket emberszámba a politika. Van ennek a témának egy másik leágazása, amiről sokan azt gondolják, hogy csupán jól felépített píár fogás, pedig nem az. Gyakran a 99-esen zötyögök be, fogom a kapaszkodót, és akkor valaki mellém áll, és elkezdünk beszélgetni, kialakul egy társadalmi párbeszéd.

– A 99-es egy helyi szempontból jelentős buszjárat fedőneve.
– A helyiek "fegyencjáratnak" nevezik. Nagyon messziről jön, bemegy egészen a Blaha Lujza térig, és sok nehéz sorsú ember használja, meg a polgármesterük is.

– Aki nyolcadik kerületi lakos?
– Igen. A 99-es egyik megállója egészen közel van a házunk bejáratához. Ez a közvetlen megszólíthatóság szinte sokkolta a lakosokat, engem pedig hasonlóan "sokkolt" a lehetőség, hogy ennyire szoros kapcsolatom lehet a választókkal. Ha nem buszozok, akkor bringával járok. Többször előfordult, hogy integettek, leállítottak, ismét kialakultak beszélgetések. Ide kapcsolódik egy kedves történet. A roma képviselőnk hölgy rokonai fölvetették a Balogh Pacinak, hogy ennek a szegény csóró magyarnak, ennek a polgármester-jelöltnek csak kellene szerezni valami tisztességes autót olcsón, vagy "okosba". Mégiscsak hogy néz ki, hogy ott izzad a nagy melegben a biciklin! Mondja erre a képviselő: hát, de nénje, neki jogosítványa sincsen! Erre kiszaladt az egyik jelenlévő száján: majd veszünk azt is! (nevetés) Egy józsefvárosi lakos számára megszokott, hogy autóba ül, úgy közlekedik. Nekem viszont, aki középosztálybeli, zöld, kicsit hippi karakter vagyok, az a természetes, ha bringával, vagy tömegközlekedéssel utazom. És ebből az a fura helyzet alakul ki, hogy most mit kezdjünk ezzel a fura csávóval, aki buszozik, meg kerékpározik... Most akkor hogy is működik a hatalom? A hatalomtól elvárják az emberek a reprezentációt, vagyis a hatalom reprezentációját.

Amit azonban én közvetíteni szeretnék polgármesterként, az nem a hatalom, hanem a szolgálat. Az önazonosságom része, hogy az emberek között szeretek lenni, és addig szeretném ezt a munkát végezni, amíg önazonos tudok maradni.

– Noha vége a kampánynak, idefelé ellenőriztem, és tényleg ott áll a kerékpárod a hivatal előtt, le is fotóztam.
– Tényleg ez az.

– Feketeöves kötekedők erre rögtön mondanák, hogy ez csak a látszat, minden csoda a politika világában legfeljebb 100 napig tart. A te esetedben a kérdés úgy merül fel, hogy mi a garancia annak a civil attitűdnek a megőrzésére, ami eddig téged jellemzett?
– Ez egy nagy kísérlet. Egyelőre néhánynapos polgármesterként még biztosan tart a lendület, mindenkivel kezet fogok, az összes kollégámat üdvözlöm. Segítő munkatársként sok olyan nehéz helyzetben lévő emberrel találkoztam, akiket nyomasztott a bizonytalanság érzése. Idebent is ezt élem meg: az eddigi hivatali munkatársakat nyomasztja a bizonytalanság, hogy menjek, maradjak, mennem kell-e, vagy maradhatok...

– Lesz-e tisztogatás...
– Próbáltam mindenkit megnyugtatni. Hiszen az lenne a jó, ha maradnának és tennék a dolgukat. Ez a segítő attitűdöm mindig elő fog jönni a politikus énemből. Ezt nem szokták meg az emberek, és adódnak buktatók is. Egy biztonsági szakember nemrég mondta például, hogy jó, jó, csinálhatsz buszfórumokat, de nem árt, ha van melletted egy testőr.

– Ilyen buszfórumokat készülsz tartani?
– Nehéz kérdés, hogy miként alakítom ki a politikusi szokásaimat, mit tartok meg az eddigi énemből. De a fontos dolgok a nagy etikai kérdéseken múlnak. A SZEMlélek olvasói nyilván érteni fogják, ha azt mondom: vannak azok az általános morális parancsok, amelyeket akár 10 pontba is tudunk rendezni. Ezek egy részét közpolitikává kéne emelni. Az én esetemben a ne lopj nem csupán azt jelenti, hogy saját használatra hozzá nem nyúlnék a közpénzhez, hanem a köz pénzét a legnagyobb körültekintéssel költöm és használom fel. Meg is kértem a három legkeményebb antikorrupciós szervezetet, hogy készítsenek a hivatalra, a közbeszerzésekre, a nyilvánosságra, az ügyek átláthatóságára koncentráló antikorrupciós programot. Amint ez elkészül, be is fogjuk vezetni, én pedig nagyon büszke leszek, hogy

olyan különleges eszköz lesz a kezünkben, amivel azt üzenhetjük, hogy ha Józsefvárosban meg lehet csinálni, akkor bárhol máshol is meg lehet csinálni.

– Hogy egyértelmű legyen: a nyolckerben a Tízparancs lesz a mérce?
– Mindenütt ennek kell lenni a mércének – nagyon nehéz lenne vele vitatkozni. Ezek az általános morális erkölcsi értékeink. Ezzel különösen is szembesültem, amikor a kampány során azzal rágalmaztak bennünket, hogy törvénysértő módon kezeltünk adatokat. Ez természetesen politikai lejáratási próbálkozás volt. Bár teljesen biztosak voltunk benne, hogy ilyesmit közülünk senki nem követett el, de engem és a segítőimet is azért rázott meg ez a vád, mert azon a ponton támadtak meg, amely számunkra a legértékesebb: a morális integritás. Eldöntöttük, hogy tiszta kampányt fogunk végigvinni, ami nem jelenti azt, hogy nincs benne negatív elem, szembesítés, de nem teszünk semmi olyat, amit a törvény tilt. Amikor pedig kiszállnak hozzád a rendőrök, akkor azt éled át, hogy a legfontosabb értékedet próbálják elvenni.

– Eddig azt hallották számos irányból érkező üzenetként a magyar emberek, hogy – a sajnálatos szekértáboros gondolkodásmódot erősítendő – van egy politikai közösség, akik a hazaszeretet, a morális felsőbbrendűség letéteményesei, s akik nem rájuk szavaznak, azok a széthúzást, bevándorláspártiságot stb. erősítik. Az eddig általad elmondottak alapján ez a szembeállítás aligha felel meg a valóságnak. Segítenél feloldani az ellentmondást?
– Nem fogok bevándorlókat betelepíteni a kerületbe. Aki normálisan gondolkodik, az pontosan tudja, hogy a bevándorlás valóban nagy probléma, amivel szükséges foglalkoznunk. Ugyanakkor az az érzésem, hogy épp a lényegről nem beszélünk a migrációs válság kapcsán. A jugoszláv háborúskodás idején több százezer ember menekült át Magyarországra – akkor lehetett úgy kormányozni az országot, hogy az itt élők észre sem vették, mennyivel többen vagyunk, hány embernek segítünk. Állampolgárként az az elvárásom saját kormányom, állami vezetésem felé, hogy az eljárásaik legyenek humánusak, ne éheztessenek senkit, ugyanakkor védjék meg azt a közösséget, amit képviselnek. Ugyanúgy ne vonulhasson keresztül az országon a tömegben ellenőrizetlenül senki, ahogy ne jöhessen ide letelepedési kötvénnyel bárki nemzetbiztonsági vizsgálat nélkül, ha eleget fizet. De nem is erre szeretném a hangsúlyt helyezni, hanem arra, hogy azért fontos a Tízparancs betartása – függetlenül attól, hogy én vallásos vagyok-e, vagy sem –, mert ami abban benne van, azt tartjuk normalitásnak. És én nem szeretnék mást, mint hogy legyünk normálisak. Mondok egy példát. Sára Botonddal, az elődömmel az átadás-átvétel során ülünk egymással szemben, mindenki egy kicsit feszeng, majd ő hirtelen kiszólt a szerepéből. Őszinte aggodalommal megkérdezte, hogy a Bláthy Ottó utcán készítenek egy számomra egyébként nem tetsző térkövezős beruházást, és van ott egy emlékmű, egy kettős kereszt, avagy Országzászló, aminek köze van Trianonhoz is, és ugye, én azt nem fogom lebontani. Ebben a kérdésben benne van az egész nagyon félresikerült magyar politika. Nem azért választott meg az emberek egyik fele, hogy az emberek másik felének fontos, szimbolikus ügyeket visszacsináljam, most akkor mi jövünk és akkor itt nem lehet kettős kereszt... Azt válaszoltam, hogy mivel tudom, hogy az Ön közösségének ez fontos dolog, ezért természetesen nem fogom lebontani. Nekem az egészről van magánvéleményem, de Józsefváros polgármestereként mindenki polgármestere vagyok – azoké is, akiknek az emlékmű fontos. Elszoktunk ettől a viselkedéstől, még a saját hátteremből is kaptam kritikát, hogy miért engedem tovább ezt a beruházást. Azért, mert született egy döntés, amely ugyanúgy demokratikus volt, mint az a döntés, aminek révén én most polgármester vagyok. Lehet eltérő akár még a hitbéli meggyőződésünk is, de csak akkor vagyunk közösség, ha egymás szabadságát kölcsönös tisztelettel tudjuk garantálni.

Nem kell mindenben egyetérteni. Nem fogok semmi olyasmit tenni, ami feleslegesen megosztaná az itt élőket. Mindenki polgármestere szeretnék lenni, miközben tudom, hogy ez szinte lehetetlen.

Ehhez józan paraszti ész kell, meg normalitás. Szerintem az az abnormális, hogy mi erről most egyáltalán beszélünk, és nekem ilyen hosszan kell magyaráznom, miközben ez valójában egyetlen mondat.

– Igen, de én most politikusként beszélgetek veled, és eddig nem ez a gondolkodás jellemezte a nyolcadik kerület vezetését, elég csak az önkormányzat által kiadott újságra gondolnunk. A kommunikációban is változás várható?
– Abszolút! Lesz néhány olyan horizontális elv az önkormányzat működésében, ami meghatározza majd a kommunikációnkat, a mentalitásunkat, a programjainkat egyaránt. Ennek az egyik nagyon fontos szempontja a részvételiség lesz. Nem csupán az önkormányzat költségvetésének meghatározásakor fogjuk kikérni az emberek véleményét, hanem az ünnepeket, közösségi eseményeket így tervezzük átgondolni, és ez vonatkozik a nyilvánosságra, így az önkormányzati lap működésére is. Az eddigi önkormányzati működés központi fogalma a hatalom volt, így a kamerát, a mikrofont, a fényképezőgépet mindig a hatalom tulajdonosa felé fordították. Az általam elképzelt önkormányzatban elfordítjuk a kamerát, a mikrofont, mert nem az a fontos, hogy hányszor és mit adok át, hogy kisgyerekek között mikuláscsomagokat osztogatok – nem fogok ilyet tenni, hiszen a gyerekek jogait is tiszteletben tartjuk. Nem mondom ezzel, hogy lényegtelen, amit a polgármester gondol, de az az igazán fontos, amit a következő öt évben a józsefvárosi emberek, közösségek tesznek, nem az iránymutatásaink mentén, hanem a saját döntéseik alapján. Az önkormányzat bizonyos szempontból keretet, mediációs lehetőséget biztosít fontos értékvitáknak és egyéb párbeszédeknek. Például a józsefvárosiak elfogadják-e azt, hogy fizetniük kell a parkolásért, cserébe ebből az összegből majd fákat fogunk ültetni, zöld területeket hozunk létre? Ez valódi dilemma.

Szerintem erről kell szólnia a demokráciának, erről kellene szólnia az önkormányzatiságnak: szükséges kérdéseket teszünk fel, amelyeket nem a vezetőség fog önmagában megválaszolni egy zárt ülésen.

Mi a kérdések megfogalmazásának a felelősségét vállaljuk magunkra, s azt szeretnénk, hogy a józsefvárosiak maguk döntsenek.

– Érdekes, hogy visszakanyarodtunk a kezdeti felvetésre, miszerint a kérdező emberből válaszadó pozícióba kerültél, erre kiderül, hogy továbbra is számos esetben inkább kérdezni szeretnél. Sajtószakmai alapelv, hogy a jó válasz előfeltétele a jó kérdés megfogalmazása.
– Igen, de ne felejtsük el, hogy mielőtt te idejöttél, vagy amikor én interjút készítettem valakivel, egy ilyen beszélgetésre mindig alaposan fel kell készülni – egy jó kérdésben iszonyatosan sok meló van. Ki kell zárni a rossz kérdéseket. Tájékozottnak kell lenni. Ez nem egyszerűen annyi, hogy bedobunk kérdéseket, és majd lesz valahogy – ilyen alapon ma lenne halálbüntetés is Magyarországon. Van egy elképzelésed, egy világlátásod, nekem is van ilyen, ami meghatároz engem. Egy konzervatív ember biztosan másként kérdez, mint egy liberális ember. Nagyon fontos szerintem, hogy egy választott tisztség betöltésekor visszaszorítom magamban a politikai önzőséget, ezzel biztosítva, hogy lehetőleg mindenki egyként hozzáférjen az adott kérdéshez és a válaszhoz. Az ingyen parkolás kontra faültetés nem jobboldali vagy baloldali kérdés, és egy önkormányzat működésében 95 százalékban ilyen kérdések fordulnak elő.

– Valamennyire érintettük a beszélgetésünkben a vallásosság kérdését. Ha itt, a polgármesteri irodában leszúrnánk egy körzőt, nem kellene a képzeletbeli térképen túl nagyra nyitni a szárát, hogy máris számos templom, gyülekezeti székhely kerüljön a körön belülre. Az ablakból ellátni a Horváth Mihály téren álló templomra, karnyújtásnyira vannak a jezsuiták, a közelben működik Bolba Márta evangélikus lelkész missziója. Ismervén a tényt, hogy egy helyi katolikus plébános a kampány során a politikai ellenfeled mellett állt ki, mire számíthatnak ezek a vallási közösségek részedről? Van egyáltalán jogalapja ennek a kérdésnek?
– Józsefvárosban rengeteg közösség létezik. Október 23-án arról beszéltem a Corvin közben, hogy erős nemzetet erős közösségek formálnak. Ez igaz a kerületünkre is. Vidéki református családból származom, s az őseim elég sokáig voltak választott egyházi tisztségviselők – presbiterek, gazdasági vezetők, ügyintézők. Bár engem nem kereszteltek meg, az életembe már gyermekként beleépültek ennek a vallásosságnak a nyomai. Emiatt pontosan tudom, hogy egy keresztény közösség mennyi múlt, mennyi családi közösség, mennyi barátság, mennyi belénk nevelt érték. Ezek nagyon összetett bonyolult dolgok, amelyekkel kapcsolatban a hatalom dimenziójából, egynemű módon kommunikálni a legnagyobb butaság. Tudom, hogy van olyan plébános, aki vállalt szerepet a kampányban, ennek ellenére remélem, hogy nemsokára találkozunk, és el fogunk majd beszélgetni arról, hogy én miben tudok neki segíteni. Egyetlen közösségtől sem várok bónusz pontokat. Ha a hatalom szolgálat, akkor annak a plébánosnak a közösségét is ugyanúgy kell szolgálnom, mint a hozzám egyébként közel álló Bolba Márta közösségét – büszkén mondhatom, hogy a lelkésznőt a barátomnak nevezhetem. Hozzájuk eljárok, de polgármesterként egyaránt fontos számomra mindegyik keresztény közösség.

– A zárszóhoz közeledve azok nevében szeretnék egy kérdést feltenni, akik veszteségként élték meg az önkormányzati választások eredményét, különösen a főváros vonatkozásában. Sokfelől hallom az aggodalmat: jaj, milyen világ jön most! Mit üzennél azoknak, akiknek fáj, hogy nem Tarlós István a főpolgármester, hogy nem Sára Botond győzött Józsefvárosban?
– Ismerős számomra az érzés, magánemberként nagyon sokszor éltem át hasonló helyzetet. Az említett aggodalom természetes reakció, hiszen Magyarországon eddig azt láttuk, hogy jön egy új politikai garnitúra, az kirúgja a másik oldal embereit, és viszont – teljesen, a takarítónőig mindenkit.

Mintha a parlamenti váltógazdálkodás azt jelentené, hogy az ország egyik fele leváltja az ország másik felét. Bízzanak abban az emberek, hogy nincsen két ország. Egy Magyarország van. Nézzenek át egy kicsit a falaikon, és találni fognak olyan embereket, amilyen én vagyok.

Magamat is arra biztatom, hogy gyakran nézzek át a másik térfélre. Ahogy most mi ketten tudunk beszélgetni, ahogy Sára Botonddal egy adott ügyben tudtunk beszélni, meg tudtunk állapodni, és jé, kiderült, hogy nem azzal fogjuk kezdeni, hogy lerombolunk mindent, ami nekik fontos, ha kiengedve a harci gőzt képesek vagyunk párbeszédet folytatni a másként gondolkodókkal, akkor anélkül, hogy feladnánk a saját értékeinket, mindannyian jobb helyzetbe fogunk kerülni. Mindezt egy hasonlattal is tudnám szemléltetni. A bal agyféltekénk felel a testünk jobb oldalának mozgásáért, a jobb agyféltekénk pedig a bal oldal mozgásáért. Az emberi test jól ki van találva, csodálatos teremtmény. Egymásra vannak utalva az oldalak. Ha én korábban baloldali újságíróként ne lettem volna nyitott egy jobboldali ember gondolkodására, világlátására, akkor nem lettem volna a hasonlat szerint alkalmas arra, hogy a bal agyfélteke funkcióját betöltsem. Ugyanez a helyzet a jobb oldalon is. Ha egy jobboldali újságíró gyűlölködik, akkor a test egyes részei lebénulnak. Én most egy ilyen bénult országban ülök. Újra kell építeni az idegpályákat, el kell kezdenünk kommunikálni. Csak akkor lesz működőképes ez az ország, ha én baloldali polgármesterként szolgálom a jobboldali választókat is. Nagyon remélem, hogy a jobboldali polgármestertársak ugyanígy fognak működni. Ki kell jönnünk a karanténokból, el kell kezdenünk normálisan viselkedni.

Beszélgetőtárs: Gégény István