Nemrég volt fiunk szalagavató bálja. Egészen különös volt az a sok fiatal, mind büszkén viselte a szalagját. Hatalmas ceremóniával adták ezt nekik át. A fiúk peckesen álltak, senkit sem láttam hajlott-kamasz háttal.

A lányok gyönyörűek, fehér ruhában, néha még meg is döbben az ember, ha megtudja, mekkora áldozat ez az este a családok számára. De általában mindenki örül. Az oktatási rendszerben sok-sok panasz hallik itt is - ott is. De a szalagavató bált szeretjük. Egyébként kevés országban él ennyire erősen ez a hagyomány! Ráadásul végre valami, ami a mienk és jó!

Pedig az iskola általában nem sok pozitív előjelű dolgot tud adni egy kamasz fiatalnak. De a szalag, az nagyon jó! Gyerekeink képesek voltak órákon át ott állni, kivonulni, bevonulni.

Ez a szalag egy olyan kis tárgy, amit az iskolától kapnak, mégis mindenki büszkén viseli, nem dugja el, nem veszi le abban a pillanatban, ahogy becsukódott mögötte az iskola ajtaja az órák után, mint ahogyan ezt teszi az egyenruhával vagy a köpennyel ott, ahol ilyesmire még kötelezik az ifjúságot.  De ez nem kötelező!

Mert ez egy igazi, és még valóságos beavatási szertartás. Mégha sok iskolában vannak is túlkapások, ez mégis egy olyan összmagyar rítus, ami legalább él és valóságos. A mai társadalomban szinte már nincsenek már ilyen „küszöbátlépő” rítusok. A hagyományos társadalmakban az egyik legfontosabb ünnep az volt, amikor egy ember az élete különféle szakaszaiból átlépett a következőbe.

A modern ember néhány gesztusában még mindig beavatási eljárások ismétlődnek meg. Az „életért folyó harcban”, valamilyen hivatás, vagy pálya „megpróbáltatásaiban” és „nehézségeiben” gyakran bizonyos beavatási próbák térnek vissza. Hiszen minden emberi létezés vizsgák során, a „halál” és a „feltámadás” ismétlődő élménye révén jön a világra. Szinte azt mondhatnánk, hogy az ember, amennyiben beteljesedett valamiben, maga is beavatódott.

A vallásnélküli világ is hordoz pszeudovallásokat és lesüllyedt mitológiákat.

Anélkül, hogy tudná pl. beavatási szertartásokat rendez. A beavatási rítusoknak a felbecsülhetetlen értéke abban rejlik, hogy ezekben az átmeneti periódusokban mind az egyént, mind a közösséget - nagyobb sérülések okozása nélkül - szembesítik az új helyzettel és gondoskodnak arról is, hogy a beavatás ténye nyilvános megerősítést nyerjen. 

Antropológiai leírásokból tudjuk, hogy a serdülőkori átmenetet a természeti népeknél pontosan szabályozott rítusokkal veszik körül, ugyanakkor ezeknek a rítusoknak az időtartama és módja törzsenként igen különböző lehet. A beavatási szertartásokra azért van szükség, hogy a fiatalok jó férfivá és a törzs teljes jogú tagjává váljanak mind a kívülállók, mind a maguk szemében. Kialakuljon bennük a tekintélytisztelet és a hűség, a kontinuitás érzése és olyan jövőkép, amely a halálon túli életet is magában foglalja. A beavatásnak azonban csak akkor van értelme, ha ez a titkos életbe való bevezetést is jelenti. Enélkül ugyanis a törzsi tekintély megszűnik, valamint a titkos érzések, az ideálok, szankciók értelmüket veszítik.

A modern társadalmakban az intézményesített átmenet hiánya, illetve hiányos funkcionálása azt eredményezi, hogy a fiatalok egy része "kivonul", azaz olyan szubkultúrákat hoz létre, amelyeket a társadalom általában deviánsnak minősít. 

A beavatási-, átmeneti rítusok eltűnésének terhes következményei lesznek:

A fiatalok "múltnélküliség"-ben élnek. A felnőtt gyerekek "időnélküliek" lesznek. A szociális státusból a szociális időtlenség állapotába folynak bele. A marginális helyzetű fiatalok szubkultúráinak passzív időtöltése tulajdonképpen állandó várakozás arra, hogy ez az állapot elmúljon.

Átmeneti rítusok nélkül a fiatalok "vezetőnélküliek". A természeti népeknél a bevezetés a titkos életbe, és ezzel a felnőtt világba, mindig a felnőtt társadalom aktív részvételével történik.

Talán a szalagavató bál mutatja még nyomaiban azt az erőt, amit az jelent, ha egy fiatalt igazán beavatnak, méltóvá válik valaminek a viselésére, és büszke lesz, még akkor is, ha ezt magának sem vallja be. 

Mihály Ildikó ír arról, hogy ma léteznek legális és illegális beavatási struktúrák is. De eredetileg a beavatás lényege éppen az, hogy mindenki előtt nyilvánossá válik, mi is a helye annak a felnövő fiatalnak a társadalomban. Platty István pedig arról ír, mekkora jelentőségre van a pedagógiában a népi játékokra, amelyek beavatnak. 

Én szülőként mindenesetre hálás vagyok, hogy "nyomokban beavatást tartalmazó" ünnepeink is vannak még.

Hiszen az élet összes lényeges kérdésének a lényege ez: beavatódsz a történetbe, benne létezel, vagy csak mesélsz róla. Nincs más út!

Be kell avatódni valahogy úgy, ahogyan a szalag feltűzésével az érettségi előtt állók fogadják gallérjukra a gombostűt és vele a szalagot: mindenki ünnepli azt, hogy átlépnek a küszöbön, és ennek az életszakasznak az ideje betelik.