Véletlenül kerültem a média hajójára, amelyen eleinte kellemesen utaztam, mára nagyon viharos lett a tenger...

1989-ben, már nem is emlékszem nagyon, egyszer átjöttek a postáról, vagy valami üzenetet kaptam, keresnek telefonon. Akkoriban Garán éltem, egy Dél-magyarországi kis faluban. Két telefon volt ott, vagy talán három. A posta előtt egy fülke állt, abban egy fekete készülék, az oldalán levő kart tekerni lehetett.  Jól megkanyarintottam, és akkor belecsilingelt egy hang: Haló? Itt van? Kapcsolom! Így lehetett hívni is és fogadni is a telefonálni kívánókat egy postás kisasszonyon keresztül. Szóval átsétáltam a postára, megtekertem a telefont, és a kisasszony után hallom: Haló, itt Lukács László beszél. Egészen megdöbbentem, hogy engem egy porfészek református lelkészét miért keres az a tudós pap.  Kiderült, hogy a francia TV egy kerekasztal-beszélgetést akar készíteni a rendszerváltásról, és meghívtak a különféle „keleti országokból” embereket, most pedig egy magyar nőre van szükség, aki tud franciául és lelkész. Mivel minden feltételnek megfeleltem, rám gondoltak. Majd küldenek egy repülőjegyet, és Prágában találkozunk. Egészen szürreális volt a helyzet a kurblis telefontól egy vékonyka szál elindult, és egy repülőgépben folytatódott, aztán a tévé!

Végül úgy döntöttem, legyen a dologban egy kis lázadás, hogy én vonattal megyek. Így is történt, és a prágai Havas Boldogasszony-templom melletti épületben ültünk le. Soha életemben nem szerepeltem semmilyen médiában, és semmi jót nem gondoltam ezekről a dolgokról. Emlékszem, mindenki feketében ült az asztal körül, csak én voltam nő, és színes ruhájú is egyben. Többször felvették előre a beszélgetést, és a harmadik alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy nagyjából nulla volt az, amit mondtam, a szerkesztő elkezdett tapsikolni: Bravo, c’est super! Állítólag nagyszerű voltam, mert sokat gesztikuláltam, és egyáltalán a megjelenésem a tévébe való! Csak néztem, mint kis falum borjúi! Mi a bajotok? Fogalmatok sincs arról, amiben élek, és azt hiszitek, hogy bármit is átadtatok abból, ami Magyarországon ma van?

Savanyú-édes élményekkel tértem haza. Micsoda felszín! Mennyi hazugság! Akkor még nem gondoltam arra, hogy nyolc év múlva a Kossuth Rádió Bródy Sándor utcai épületének zegzugai között próbálok majd eligazodni. Első utam alkalmával Fikár Lászlónak mutattak be, aki a vallási szerkesztőség egyik akkori szerkesztője volt (,amúgy a Danubius Rádió elindítója, korábban berlini tudósító). Elvezetett egy pici helyiségbe, ahol három jó nagy állványra helyezett szalagos magnó volt, és ezt mondta: Most megtanítalak vágni! Meghúzta a két szalag között elől található kis kart. Csattanás. A két tekercs vége lefittyedt. Valóban elvágta a hangtekercset. „Így kell vágni.” – mondta, és kisétált. Ott álltam a gyorstalpaló után dermedten, hogy hogyan fogok én rádiózni ezzel a komoly tudással, amit most megszereztem a tanfolyamon . Aztán felkerestem Lengyel Annát a Krónikából (az evangélikus egyházban korábban világi vezető, az Egy csepp emberség című műsor alkotója, férje Rados Péter több rádióműsor szerkesztője). Rengeteget tanítottak csak úgy, mert megszerettük egymást. Megtanultam a ragasztót használni, megfigyelni azt a pillanatot, amikor vágni kell, forgatót írtam, zenét vittem, amit akkor még onnan szereztem, ahonnan tudtam. Akkor kazettás magnóval vettünk fel mindent, azt másoltuk szalagra a másoló helyiségben, és úgy került a vágóasztalra. Aztán jött a MiniDisc tiszavirág élete. Ma is őrzök két ilyen szerkezetet. De szép lassan mindent elárasztott a számítógép. A vallási műsorok közül az egyik első a református volt, amelyiket otthon, a számítógépemen vágtam, elvégre haladunk a korral!

De a kor annyira haladt, hogy már ember nincs, aki utolérje.

Lassan kiderült, hogy nem is olyan fontos a hangminőség, annál fontosabbak a szerzői jogok! Az elején még különféle mikrofonengedélyek, tanfolyamok voltak a fontosak, aztán külsős cégek szállítottak mindenfélét, amit senki sem vizsgált felül, csak ha tényleg már a nagymama hallókészülékkel sem értette. Elkezdtük darálni a műsorokat. Kiderült, hogy egy ember simán meg tud mindent csinálni. Zenét szerkeszt, bemond, riportot készít, felvesz, megvág stb. Sokkal olcsóbb így, no és legyen sok zene, meg kacagás! A jegyzet műfaja megszűnt, ki hallgat ma már olyat, hogy valaki csak úgy olvasgat a rádióba egy szöveget. Beszélgetés, móka, vidámság, nem a komoly tartalom vonzza az embereket. Hol van már a régi világ, amikor centiről centire, órákig vágtuk a szalagot! Erre sem idő, sem energia! Ma one-man rádiók működnek: beülsz a stúdióba, és tolod egyedül!

És mi van most? Miután már nem dolgozom a rádiónál, elszegődtem blogot írni. Felkerültem a Fészbukra, és ott ülök a számítógép mellett: Kling, üzenete érkezett, katt, e-mailje jött! Egyszerre beúszik oldalról egy kép, új film jelent meg! Kattintson ide! Már csörög is valaki a skype-on, de villog a családi Watsup csoport is.

Mintha egy hullámvasútra kerültem volna! Régen minden mondatot legalább háromszor meghallgattam minden adásban. Ma felteszek olyan hírt, amelynek csak átfutom a lényegét. Mert nincs idő: pörögnek az események, ott kell lenni a szeren. A gép mellé ülök, és nem veszem észre, hogy múlik az idő. Még ezt megnézem, még annak írok, és este tíz óra van.

Az álidőtlenség világát hozta el ez a vasút.

Meg hogy van kétezer ismerősöm, akikkel semmilyen valódi kapcsolatom nincsen. Felteszek egy cikket: vajon hányan lájkolják? És furdal a kíváncsiság. Csak oda-, odakukkantok a gépre, no, olvassák? A géphez és a géptől tart az élet. Állandó ringás, miközben elfelejtem a valóságot. Minden csak egy kis idézet, részletek, de ezek nem állnak össze már egy művé.

Nem sírom vissza a garai, kurblis telefont. De ami most van, az nem embernek való.

Az Úr úgy adta, hogy éppen az én nemzedékem az a tranzit-társaság, aki felnőttként átélte a régit, és most belepottyant még aktív korában valami egészen másba. Mi egyik kezünket a régi világba, másikat az újba nyújtjuk, és sem ez, sem az elmúlt nem fogad be már.  

Pedig ez a kézfogás, ez az átnyújtás, ez a kapcsolat a lényeg.

A sorok pedig rövidülnek. Ilyen hosszú írást már a kutya sem olvas el. (Furcsállom, ha elolvastad!)

De ha nem tetted, gyere el a Szemlélek klubba. Ott kezet foghatunk, és elmesélem neked, hogy ez tényleg így történt. Ha a szemembe nézel, talán el is hiszed!