Olyan jó dolog elérni valamit, aztán megint. Kitűzni egy újabb célszalagot, átszakítani és állhatunk újra a rajtvonalhoz, indulhatnak a véget nem érő körök. Izgalmasnak tűnhet.

A sokat szidott, mégis bálványozott fogyasztói társadalmunk szisztematikusan lefegyverezte a lakóit. Még hajléktalanként sem kell annyira küzdeni, hiszen ingyen ételt, ruhát viszonylag könnyen tudunk szerezni, megfagyni és éhen halni gyakorlatilag nem fogunk, hacsak nem akarunk annyira ellenállni a segítségnek. A szó klasszikus értelmében nem kell küzdenünk az életünkért. A harc a javak birtoklásáért, vagy az időnk felszabadításáért zajlik.

A nagy meccseket lejátszottuk, nincs hadviselés családdal, szomszéddal, a munkahelyen biztos a bizonytalan. Megvalósítottuk a magasságos anyaméh újjáépítését, a köldökzsinór szélessávú kábelen van bekötve, házunk/lakásunk szépen kidíszítve, berendezve, karosszékben üldögélve, teácskát kortyolgatva merenghetünk, milyen jó nekünk.

Az elért, vagy el nem ért célok egyaránt teremthetnek olyan helyzetet, ami se nem hideg, se nem meleg. Ha az ember eléggé rohan, olyan hőfoka lesz az életének, amitől nehezen tud megválni, ragaszkodni kezd hozzá. Mikor újabb dolog érkezik az életünkbe, amivel foglalkoznia kell, az ember arra kényszerül, hogy életének energiáit újraossza s egy kicsit megint szétszóródik. Minden plusz kér valamit. A pakli a mi időnk és energiánk, a játékosok a körülöttünk élők. Ki kell osztani, kinek mennyi jut belőlünk.

Ahogy elaprózódunk, csak hogy teljesítsük a számainkat, (na meg a számláinkat), úgy csökken az életünk hőfoka. A másik nem tud már olyan érdekes lenni, legyen az szülő, gyermek, házastárs, vagy akár a kedvenc tevékenység. Minden hosszabb távra vállalt feladat egy újabb alkalmazást telepít belénk, és ez folyamatosan terheli a kapacitásunkat.

Nehezebbé válik az odafordulás, az őszinte érdeklődés, az együttlét önfeledtsége.

Ezek olyan időszakok, amikor oda kell jobban tenni magunkat. Befektetünk, hogy később ne kelljen kifeküdnünk. A túlzásba menekülés nagy kísértés. Mindig lehet valamire hivatkozni. Mikor valakivel összekötjük az életünket, belépünk egy új munkahelyre, máris megvan a feladat, amit kötelességünk a tőlünk telhető legnagyobb szeretettel végezni, vallástól függetlenül.

Ha hanyagságból erre nem törekszünk, akkor minden kapcsolatunk meríteni fog ahelyett, hogy töltene. Nem lesz jó sehol és senkivel, és az lesz a hibás. A másik. Sosem a mi választásunk, az önmagunkkal való őszintétlenségünk. A legtrendibb másik a mindenkori kormány vagy az ellenzék. Ők a tökéletes mumusok, de ott van még a balsors, balszerencse, mert én ilyen vagyok, mert ő olyan, az én ezt örököltem, meg a satöbbi.

Mikor megvan a magunkon kívüli ok, a bolt bezár. A hőfok állandósul. Ahhoz kevés, hogy elinduljunk más felé, ahhoz sok, hogy abbahagyjuk, amit éppen meggyőződésből rosszul csinálunk. Részt veszünk egy helyzetben, fő- vagy mellékszereplőként, amit nem élvezünk, amiről tudjuk, hogy nem jó, mert nem ezt akartuk/akarjuk, de hát ha már van és kellemesen meleg, akkor végül is minek elindulni. A langyosság hideg közönnyé válik.

Azon kapni magunkat, hogy túltoltuk, langyossá váltunk, felhígult a tartalmunk, nagy szerencse. Hiszen ide elérni mindig komoly erőfeszítés eredménye. Túlvállalni csak azt tud, aki szenvedélyesen akart valamit. Többet, jobbat, akár magának, akár a családjának, vagy az egész világnak.

Nagy lehetőség van az ilyen helyzetekben, ha kellően le tudunk lassulni, megállni és felmérni azt a mérhetetlen kincset, ami körülvesz.

Ehhez nagy bátorság kell és egy határozott mozdulattal a fékre lépés, ami létszükséglet. Ezt vagy rögtön felismerjük, vagy megvárjuk míg „lerúg egy angyaltalp”. Történik valami, ami megállásra, lelassulásra késztet.

A fontossági sorrendben nem az első a család, vagy a társunk, vagy a gyermekek, hanem önmagunk. Mert ha magunktól csak elveszünk, akkor csak idő kérdése, hogy elvesszünk. Senkit nem vigasztal majd a mindent megtett a családjáért, közösségéért szlogen, ha magára nem vigyázott. Minél jobban odafigyelünk erőforrásaink újratöltésére, annál inkább tudunk adni és felelősséggel vállalni annyi feladatot, amit még szeretettel el tudunk végezni. Vigaszunk mindig lesz, hiszen Ő

Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. (Ézsaiás 40:29)