Vannak dolgok, amiket nem szeretnék elhinni még akkor sem, amikor megtapasztalni vélem. Így vagyok azzal a már többször felröppent és ugyanannyiszor cáfolt hírrel is, mely szerint bizonyos életkor felett már nem kell meggyógyulni...

"Megviselné, ha meghalna?" - kérdezte Apura utalva a háziorvos, amikor Anyu kikísérte őt. Előtte, még odabent, kedélyesen elbeszélgetett velük, már amennyire kedélyesen el lehet beszélgetni egy rosszul lévő 77 évessel, és egy érte aggódó feleséggel.

"Megviselné, ha meghalna?" - kérdezte Apura utalva a háziorvos Anyutól, de nem utalta kórházba, még csak meg sem vizsgálta.

Másnap mégis a kórházban kötött ki. Csütörtök este volt, én vittem be a sürgősségire. Infúziót kapott. Pénteken másik osztályra került. Hétvégén a fű sem nő, így azt gondoltuk, majd hétfőtől kivizsgálják, ahogyan szokták. De hétfőn reggel telefonált, hogy menjek érte, mert hazaengedik.

Szüleim háziorvosa nem véletlenül a háziorvosuk, ahogyan Apu kórházi kezelőorvosa sem az éppen ügyeletes doktor - évek óta ismerik egymást. Mindketten nagyszerű szakemberek, és nagyszerű emberek is.

Akkor mi változott? Miért nem utalta kórházba a háziorvos, ahogyan néhány hónappal ezelőtt ugyanilyen tünetekkel látatlanban megtette? Miért nem végezte/végeztette el a megszokottnak mondható vizsgálatokat a kezelőorvosa, ahogyan néhány hónappal ezelőtt ugyanilyen tünetekkel rutinszerűen megtette?

Mi történhetett néhány hónap alatt azon kívül, hogy eltelt néhány hónap, Apám életéből is?

Most ott tartunk, hogy Apu ugyan jól van, de ha úgy alakulna, nem tudnám nyugodt szívvel, teljes bizalommal orvoshoz vinni.

Pedig vannak dolgok, amiket nem szeretnék elhinni még akkor sem, amikor megtapasztalni vélem.

És nem akarom tudni, mi történt volna, ha a háziorvos kérdésére Anyu nem egy meghökkent "perszé"-t, hanem egy laza "nem"-et felel...