Megtörtént-e már Önnel, hogy csaknem fél évszázad elteltével találkozott valakivel, akinek kedvéért 50 év eseményeit kell átengedni a beszélgetés kereteinek szűrőjén, elengedve a jelentéktelent, s ami fönnakadt, szép vagy fájdalmas, azt a keveset elfogadni és ajándékul megőrizni?

Vajon fölismerjük-e egymást 46 év után? – töprengtem, miközben a megbeszélt találkozóhelyre igyekeztem. Gyerekkori barátnőm talált meg egy közösségi oldalon, akivel diákként nagyon egy húron pendültünk, bár nem ugyanabba az általános iskolába jártunk. Ő a nagy nevetésekre emlékezett, én a nyári szünetben váltott levelekre.

Anikó váratlanul teljesen eltűnt abból a közösségből, ahonnan ismertük egymást, többé nem hallottam róla. A Kiss-Nagy-Szabó-Kovács-Tóth-stb. vezetéknevű emberek megtalálása, még ha akkoriban lett is volna internet, meglehetősen esélytelen lett volna, s ezzel emiatt később sem próbálkoztam.

Milyen érdekes, mostanában, egy nagy, otthoni rámolás közben kezembe került néhány régi levél Anikó gyöngybetűs írásával. Vajon mi lehet vele? S lám, alig telt el néhány hónap, jött az ismert közösségi oldalon a kérdés: Emlékszel még rám? Itthon járok, Magyarországon, összefuthatnánk!

Úton a találkozás helyszínére azon gondolkodtam, fölfedezi-e rajtam a tizennégy éves kori vonásaimat, ahogy utoljára látott? És vajon ő mennyit változott az elmúlt majdnem fél évszázad során? Megismerem-e, vagy meg kell csörgetnem a telefonját, hogy az ugyanott várakozók közül így válasszam ki régi barátnőmet?

Ritkán adatik meg az ember életében, hogy ennyi idő elteltével találkozzon valakivel, aki közel állt hozzá, s akiről valóban soha senkitől még csak apró hírmorzsákat sem tudott összeszedni. És ritka az is, hogy valakinek az eltelt csaknem ötven év történéseit kell elmesélnem! Mi is történt velem a gimnázium kezdete óta? Olykor szilveszterkor tartunk számvetést az elmúlt esztendőről, de ennyi időt számba venni…

Beültünk egy presszóba, és az volt az érzésünk, mintha tegnap váltunk volna el egymástól. Mindketten anyák lettünk, sőt nagymamák, keresztülmentünk váláson, újrakezdésen. A munkánkban örömünket leljük, és jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Anikó tervei szerint sűrűbben fog hazajárni idős édesanyjához annak betegsége miatt, de azért is, mert az idő előre haladtával fölértékelődnek a gyökerek. – Az anyanyelvedet tovább tudtad adni a gyerekeidnek? – kérdeztem Anikót, majd folytattam az érdeklődést – Hát a hitedet?

Igen, a fiúk beszélnek magyarul, de a hit… nos, az olyas valami, amiről azóta sem beszélgetett soha senkivel: most először keresi a szavakat, hogy kimondja, milyen sebet kapott, ami eltávolította az egyháztól, és bár Istenben sosem kételkedett, nem járt többé templomba.

Rengeteg minden történt velünk az utóbbi öt évtizedben! Reménykeltő és csalódást okozó randevúk, sikeres és kudarcos vizsgák, nevetős és sírós napok, küzdés és csüggedés, elesés és talpra állás… S most minden, ami az adott pillanatban olyannyira fontos volt, jelentéktelenné törpül, csak a sziklák emelkednek ki a futóhomok-emlékek közül: a család, a gyerekek, a mások javára folytatott munka és a hit. Na meg a gyökerek, amelyek Anikó számára is hazánk földjébe mélyednek.

Csaknem fél évtizedes számvetés: ehhez különleges találkozásra van szükség! Úgy is jó, ha a rég látott barát, akinek kedvéért áttekintem az életem, én magam vagyok!

(Illusztrációk: Pixabay)