Minden tanár tapasztalja az iskolában, hogy lassan több gyermeknek váltak el a szülei, mint amennyinek nem. Társadalom-környezeti katasztrófa ez. A természetben is és az emberiség közösségében is úgy van ez, hogy senki sem tudja magát kivonni a szörnyű következmények alól. Még az sem, aki úgy gondolja, hogy nem érintett. 

Együtt hordjuk a társadalom-környezeti katasztrófa következményeit.

Az egyházban is sokféle álláspont létezik ezzel kapcsolatban. Jézus két fontos tulajdonságában és állításában gyökerezik mindegyik. Mert Jézus egyrészt azt mondja, hogy nincs válás. Ő még annál is radikálisabb volt, mint amit ma a római katolikus joggyakorlat követ. Nem törvényt hozott, hanem evangéliumot, amely azonban felelősséget is ad: Az ember szeretetteljes kapcsolatokra született. Ha nem tudunk szeretni családunkban, akkor nem lehet arról sem beszélni, hogy Istent szeretjük. Jézus nagyon erőteljes mondatát nem törölhetjük el: Amit Isten egyberagasztott, azt nem lehet szétbontani. (Máté 19,6)

A másik jézusi habitus, hogy a legszörnyűbb körülmények között is mindig irgalmas maradt. Az ember ember, és nem Krisztus, éppen ezért itt a földön sokszor széttörik szeretetkapcsolatunk. Törvényként sújtó erő az, hogy nem fogadjuk be azt, aki elvált. Ügyészként jelenünk így meg az emberek életében. Nem üzenhetjük az egész társadalomnak azt, hogy bűnös vagy. Irgalommal és bocsánattal kell odaállnunk az elvált emberek mellé.

Azt hiszem, a társadalom-környezeti katasztrófa lényege az, hogy mind a két fenti leírás igaz.

Fel nem oldható feszültségről van itt szó. Éppen ezért mindenki, aki ma felelősen és etikusan szeretne élni, tele van kérdéssel, fájdalommal, és nem találja a szavakat ebben a társadalmi helyzetben.

Úgy gondolom, hogy az egyház első dolga az, hogy tegye fel őszintén a kérdéseket. Semmit se söpörjön a szőnyeg alá, hanem merjen együtt szenvedni a szenvedővel! Éppen ezért írásomban sem szeretném feloldani a fenti állítások közötti feszültséget. Nem is lehetséges ez, még jó szándékkal sem, egy cikk keretében. Mert nem fekete-fehér játékról van szó.

Csupán egyetlen eseményt emelek ki ebből az egész nehéz halmazból:

Már nincs visszaút. Mind a két volt házas fél azt állítja, hogy nem tud együtt élni a másikkal. Eljönnek hozzám egy beszélgetésre, és képtelenek meghallgatni egymást.

Ez a kérdés azért fogalmazódott meg bennem, mert nemrég elkezdtem mediátorként is dolgozni. Az az ember feladata ilyenkor, hogy a két vitában álló fél között legyen, segítse azt, hogy képesek legyenek egymást meghallgatni, és egyezségre jutni. Friss tapasztalatom, hogy ez szinte lehetetlen akkor, ha a vallásos hit torlaszként áll az emberek lelkében és nem segítségként.

Mintha a vallásos emberek még jobban bemerevednének egy-egy helyzetbe, mint azok, akik soha nem keresték a hit erejét. Ez nagyon fáj nekem, aki magam is a hit útján szeretnék járni. Mintha úgy lennénk, mint a Jézus korabeli farizeusok, akikről azt olvassuk az evangéliumban: Jaj néktek is törvénytudók, mert elhordozhatatlan terhekkel terhelitek meg az embereket. (Lukács 11,46)

Azt érzékelem, hogy a vallásos emberek jó magas lécet állítanak maguk elé: Szép család, jól nevelt gyerekek, minden rendben van nálunk!

Azután szép lassan azt tapasztalják, hogy nem tudják megugrani ezt az akadályt. Ettől egyre frusztráltabbak lesznek. Először megpróbálják a dolgokat kikozmetikázni. Amikor ez sem megy, akkor kitalálják, hogy ki a hibás.

Valakinek jó nagy sötétségben kell élnie, aki ezt a bajt ránk hozta. Általában elég könnyű megtalálni az illetőt, aki egyre sötétebb és sötétebb színben fog feltűnni előttünk. Ezután a konfliktus már valójában ördögűzéssé változik, és teljesen lehetetlen bármiféle egyesség.

Legtöbb esetben az egyik fél otthagyja az egyházat, de állandóan küzd vele a lelkében. Szinte lehetetlen tanácsot is adni, meghallgatni is ebben a helyzetben, hiszen mindegyik fél arra vár, hogy visszaigazolva lássa alaptételét: jött egy sötét figura, és mindent elrontott. Vagy a másik: egyszercsak leszakadt az ég, magától. 

Miért nem lehet elhinni, hogy Jézus nem állított semmiféle léc-rendszert az életünkbe? Miért nem hisszük el, hogy Jézus nem tökéletesnek szeret minket? Természetesen küzdenünk kell azért, hogy minden nap többek legyünk, mint amik tegnap voltunk. Az élet emelkedés, az élet fejlődés. De nem egy léchez képest.

A válás mindenki számára nagyon komoly belső munka. Azt is mondhatjuk, hogy a lelkünk kis-halála, mert teljesen újra kell értelmezni az életet.

De a „halál” után csak akkor van élet, ha a vallásos ember abbahagyja az ördögűzést, abbahagyja az önvádlást is, és teljes erejével Istenbe kapaszkodik, aki minden halálon túl is él, aki a poklok poklából is kihoz.

Ez pedig a hit útja. Az igazi megoldás az, ha szétválasztjuk a hitet és a vallást. Ha hiszek, akkor Isten velem léte az otthonom legmélyéig hatol. Ő nem ígérte, hogy szenvedés nélküli lesz az utunk. Sikerek és kudarcok helyett a kegyelem és a rászorultság az a keret, amelyben az életet hittel értelmezhetjük. Ezért nem érdemes azt kérdeznünk, hogy ki a hibás, hanem azt, hogy hol van az Isten. Hiszen azt hisszük, hogy Krisztus a poklok poklában is jelenvaló! Ha ezt a valóságot kutatjuk, akkor a vallás nem torlasz lesz a lelkünkben, hanem segítség!

Antoine de Saint-Exupéry mondataival fejezem be:

„A gyertyákat gyújtó alázatos ember számára Isten a gyertyagyújtás kötelességét jelenti.

És annak a számára, aki szolidáris az emberekkel, az ember nem egyszerű szó a szótárában, hanem azokat jelenti, akikért ő felelős. Nagyon könnyű félreállni, Istent a gyertyagyújtás kötelessége elé helyezni. ... nem ismerek boldogságot, csak boldog embereket. … Tehát annak, aki ítél, és nem érez együtt semmivel sem, csak a maga számára ítél, úgy ütközöl a hiúságába, mintha falba ütköznél. Mert számára nem fontos a szeretet, csak aminek látják. Nem emberi kapcsolataiban él, hanem mint mások által látott tárgy.”

A kérdés: Ki merünk e lépni a gyeretyagyújtogató kötelezettségéből a hit forrása felé?