Az év női főszereplőjének választott színművész szívesen kávézna a pápával, s bár nem tartja magát vallásosnak, rendszeresen imádkozik.

– A színészeket gyakran valamelyik általuk alakított karakterrel hozzák összefüggésbe, te is a Katona József Színházban látható Jeanne d'Arc címszerepe miatt kerültél most előtérbe. Több színdarabból és filmből szintén ismerős lehetsz az olvasók számára. Ha ezektől a szerepektől elvonatkoztatva szeretnénk megismerni, kicsoda Mészáros Blanka, miként mutatnád be magad?
– Talán ez az egyik legnehezebb kérdés: hogy ki vagyok én... Sokféle dolgot tudnék mondani. Ha a magánéletemből indulok ki, egy csodálatos családban élek, ahol a gyerekek épp megtalálják a saját útjukat. A húgom történész, régész, iszonyatosan büszke vagyok rá. A bátyám környezetgazdálkodási agrármérnökként végzett, de Németországban dolgozik hegesztőként, hamarosan megszületik a kisgyermekük. Velem most épp ez történik. Épp tegnap beszéltem édesanyámmal arról, hogy

az a fiú, akivel egymás nyakán nőttünk föl, mindent tudtunk egymásról – most apa lesz. Csodálatos ezt megélni.

– Akkor úgy jellemeznéd magad, mint aki épp nagynénivé válik?
– Igen. Alig várom, hogy lássam az új családot, de az is benne van, hogy én is nagyon vágyom rá, hogy családom, gyerekem legyen. Csak úgy tudom elképzelni az életemet, hogy nekem is van gyerekem.

– A híradásokból tudható, hogy voltál már házas, de elváltatok. Most hogy állsz a családos élet felé haladással?
– Úgy állok vele, hogy most nagyon szeretek egy férfit, ő is nagyon szeret engem. Ez már nem az a fiatalos, tini szerelem. Amikor a volt férjemmel összejöttünk, 19 éves voltam, 22 évesen házasodtam. Azóta értem annyit, hogy érezzem azt, mi szükségeltetik egy komoly kapcsolat létrejöttéhez. Amikor az ember nem folyton valakit akar játszani, nem a másiknak akar állandóan megfelelni, hanem úgy találni egymásra, hogy teljes mértékben elfogadod a másikat. A szokásaival, abnormalitásával, boldogságával, kínjaival együtt. Azt érzem jelenleg, hogy nyitott szívvel megyek haza, meg tudom találni a biztonságot. Az a legfontosabb számomra, hogy valaki feltétel nélkül szeressen, biztonságot adjon. Ennél többet nem kérhetek.

– A történeted azért lehet érdekes, mert egyre több olyan emberről hallok, még az ismerősi körömben is, aki viszonylag hamar megházasodott, majd csalódás, válás lett a vége. Szerinted azért nem sikerülnek ezek a kapcsolatok, mert a valóság helyett valamiféle rózsaszín álmot kergetnek a felek, ami egyfajta szerepjátszás?
– Abszolút! Ebben biztos vagyok. Én szenvedtem attól, hogy elfogadjon a másik, hogy szeressen, ezért talán észre sem veszem, hogy az a valaki nem én vagyok, nem ez a bioritmusom, engem igazából nem ezek a dolgok érdekelnek. De miért viselkedek akkor így?

Miért nem merem azt mondani, amit igazán gondolok, felvállalni, hogy nem értek egyet veled? Miért adom fel önmagamat?

Ez persze csak egyfajta embertípus. Van, aki semmiféle kompromisszumra nem képes – és most a jó kompromisszumokra gondolok, amelyek nélkül nem működik az élet.

– Mit javasolnál annak, aki szeretne egyből jól házasodni?
– Leginkább a lányok kapcsán tudnék pár dolgot megfogalmazni, saját életpéldámból kiindulva. Mi, nők olyanok vagyunk, hogy sokszor szeretünk kapkodni. Fontos lenne, hogy figyeljünk oda nagyon a társunkra, fejezzük ki nagyon őszintén felé, ami épp bennünk van, s próbáljunk élni az asszertív kommunikáció eszköztárával. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetünk dühösek, de beszéljünk sokat egymással. Ne hallgassuk el, ha valami fáj, legyen szó akár testi, akár lelki fájdalomról! Ha elhallgatod, elburjánzik, szétárad mindenhol, és előbb utóbb menthetetlen lesz a kapcsolat. Ez két fél esetén is fontos, de ahol már gyermekek is vannak, ott végképp nem szabad elrontani. Fontos, hogy sokféle élethelyzetben megismerjük a másikat. Hogyan viselkedik, amikor nagyon mennek neki a dolgok, és akkor, amikor önbizalomhiányos időszaka van, amikor fáradt stb. Persze, szeretünk átölelve lenni egy erős férfi által, de hasznos szembesülni azzal az oldallal is, ami nem annyira vonzó – ez még emberibbé, hitelesebbé, befogadhatóbbá tesz egy embert.

– Ne féljenek a férfiak kimutatni az érzelmeiket?
– Szerintem nincs annál csodálatosabb, amikor egy férfi sír.

– Beszéljünk egy konkrét férfiról, de más megközelítésből! Egyszer megkérdezték tőled, kivel kávéznál a legszívesebben, te pedig azt válaszoltad...
– A pápa.

– Miért pont Ferenc pápára esett a választásod?
– Iszonyatosan érdekel a lénye. Az a helyzet, hogy minden érdekel vele kapcsolatban. Láttam Az ifjú pápa című sorozatot, s bár sok benne az elkalandozás, összességében azt éreztem, hogy minden ateistának, a hittől távol álló embernek érdemes lenne megnéznie, mert megérthetik belőle, hogy a pápa is egy ember. Egy ember, aki nagy felelősséggel van felruházva. Nagyon érdekelne az a mérlegelv, hogy miként tud ő létezni ebben a világban. Hogyan tudja egyszerre elfogadni a jót és a rosszat? Hogyan óvakodik a mindenféle kirekesztéstől? Meg úgy en bloc. Biztos, hogy nagyon nagy tudású ember.

– Református gimnáziumba jártál hat évig. Hogy állsz a hit dolgaival?
– Édesanyám katolikus, édesapám református. Igazából mi nem voltunk keresztény elvek alapján nevelve. Az egész gyerekkoromban próbáltam valahová tartozni. Nagyon féltem sok dologtól. A meséktől, az idegen lényektől, a háborúktól, a tükörbe nézve nem mertem hátratekinteni.

Sok félelem volt bennem, ezért már alsó tagozatos koromban, amikor elindult egy baptista csoport, elkezdtem oda tartozni. Nagyon szerettem velük lenni, énekelni, főleg a Bibliából olvasni úgy, hogy a gyerekek is értsék. Szerettem, hogy együtt vagyunk, hogy a dolgoknak mindig van iránya.

Iskolásként gyakran jártam katolikus hittantáborokban, ahol sok manuális foglalkozás, kirándulás is volt, a minden reggeli mise rendszert adott a napoknak. Jó volt ezekben az alkalmakban, hogy összegyűltünk – nagyon szeretek társaságban lenni. A gimnáziumi időszakban viszont mindezt már erőszakolásnak éreztem. Nem szerettem a kötelező reggeli imaalkalmakra járni a jéghideg padsorokba, hogy aztán egy félig kibontott gondolat után rögtön menjünk témazárót írni matekból. Meg nem festheted a körmödet, nem hordhatsz rövid szoknyát. Attól szerintem nem vagy rosszabb ember, ha kifested a körmödet, vagy zselézed a hajadat. Az ilyen külsőségek szabályozása szerintem elrémisztik a gyerekeket. Főleg akkor, ha nem hiteles ember szájából hangoznak el ezek a tilalmak, megjegyzések.

– Nem vagy vallásos, de hiszel Istenben?
– Igen. Valahogy nem keresem a vallást, de gyakran bemegyek a templomba. Nem tudok úgy elmenni nyaralni sem, hogy ne keresném fel a helyi templomot. Nem járok viszont rendszeresen liturgiára, mert nagyon sok ilyen alkalmon részt vettem – egy időben kötelezően – és nagyon kevés jó dolgot hallottam. Gyerekként ráadásul borzasztó volt megélni, hogy a katolikus miséken kimaradok a jóból, hiszen nem mehettem áldozni.

– És nem gondoltál rá, hogy megtedd azt a lépést, ami révén te is ott állhatnál a sorban?
– Konfirmáltam, így Úrvacsorát vehetek. De az egész témával kapcsolatban azt szeretném elmondani, hogy nehéz elfogadni a közvetítő szerepét. Hogy valaki ott áll köztem és Isten között. Ez olyan, mint ha súgnék neked valamit, de míg az eljut a másik emberig, már nem az lesz, amit én mondtam. A gyónásról mesélték sokszor a barátaim, milyen borzasztó, hogy ők megosztják a benső dolgaikat, amiket aztán a következő miséken visszahallanak.

– Előfordult ilyesmi?
– Igen. Az volt a pap szokása, hogy rendszeresen szóba hozta, amiket a gyóntatószékben neki mondtak. Meg kaptak 20 Miatyánkot, 20 valami más imát, de ettől nem szabadult fel a lelkük.

Számomra sokkal jobb az, amikor otthon imára kulcsolom a kezemet. Az egy esemény, az egy történet.

– Ezek után mégis szívesen kávéznál a pápával, aki az intézményes egyház megtestesítője. Mit kérdeznél tőle?
– Hogy volt-e már életében szerelmes.

– Klasszikus kérdés a papok felé.
– Igen, de azért is érdekelne a válasza, mert nekem ezzel problémám van. Azért sem vagyok katolikus, mert ez a cölibátus szerintem az egyik legnagyobb tévedés, amit az életben el lehet követni. Eleve: miért kérne a jó Isten ilyet? Az pedig, hogy egy ilyen ember adjon tanácsot házasságban élőknek – abszurdum. Minden ember életében csoda, hogy szerelmes lehet, ezt nem szabad elvenni tőle. Legtöbbször nem is bírják tartani magukat a papok.

– Kanyarodjunk Jeanne d'Arc irányába! Maradunk vallási mezsgyén... Meg tudnád fogalmazni, miért kaptad az év női főszereplője díjat, mit tudsz hozzátenni a saját játékoddal, személyiségeddel a harcos nő alakjához?
– Arra törekszünk az előadással, hogy az eredeti történet reflektáljon a jelen, a XXI. század valóságára. Nagyon emberi karaktert kerestünk, nem egy szentet akartunk megformálni a darabban. Majd szentté avatják, felemelik az emberek. Ő annyit ért el, hogy a legnagyobb katona,hogy vissza adta a hitet az embereinek, a király első embere lett, de az, hogy szentként tisztelik, már a történet utóélete. Egy ártatlan fiatal lányt játszom, aki elkezd hangokat hallani, ami aztán éveken át tart – innen indul a történet. Ma egy normális ember ilyen helyzetben talán elmenne pszichológushoz, szedné az antidepresszánst. De történik valami, hatalmába keríti egy látomásos világrendszer, misztériumnak is nevezhetném, vagy hitnek, és onnan kezdve nincs menekvés. Bár folyamatosan megbillen, tétova, de kéri Isten segítségét, hogy adjon neki erőt, segítsen, hogy eljuttassa őt az emberekhez egyfajta közvetítőként.

– Nocsak, mégis van itt közvetítő!
– Igen, de ez a közvetítő végül gyilkolásra buzdítja az embereket. Ír egy levelet. Nincs hatása. Mi a következő lépés? Akkor fogj egy kardot, és szerezd vissza! Azért ez így nincs rendben, ez bűn, mondjuk ki.

– Tanulhatunk-e valamit mi, sok tekintetben alkalmazkodó, behódoló – én legalábbis így érzem – magyarok ettől a forradalmár karaktertől?
– Ami a magyar népet illeti, én is így érzem. 17 évesen olvastam Bibó István tanulmányát, aminek ez a címe: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Nagy hatással volt rám. Van probléma velünk bőven: mindig kiutat keresünk, menekülünk a feladat elől, vagy inkább kibújunk, nem mondunk igazat. Nem tudunk dönteni, inkább hagyjuk, hogy kipréseljék belőlünk a döntést. Esetleg eláruljuk, hátba szúrjuk egymást. Jeanne d'Arc története arra taníthat bennünket, hogy a mai világban elég nehéz meghallani a jó hangokat.

A digitális világ, amibe mi még csak beleléptünk, de a mostani fiatalok már beleszületnek, amolyan áldásos halál.

– Micsoda megfogalmazás! Kifejtenéd, mire gondolsz?
– Egyszerre borzasztó és csodálatos ez a világ. Egyrészt olyan képeket láthatsz, olyan emberekről olvashatsz, ami információ eddig nem juthatott el hozzád. Másrészt olyan ez a virtuális hálózat, ahol ugyanaz történik, hogy elindul tőlem az információ, de mire odaér a másikhoz, már nem az én üzenetem ér célba. Iszonyatosan könnyű mindennel visszaélni, kifordítani, rosszra használni.

– Még mindig hiányérzet van bennem: mit tanít nekünk Jeanne d'Arc története?
– Hát azt, hogy hinni kell.

– A küldetésben?
– Igen. Most is sok olyan ember él körülöttünk, aki határozott küldetéstudattal él. Talán nekem is lehet valami feladatom.

– Mi a te küldetésed?
– A művészet segíthet, hogy az ember nyitva tartsa a lelkét, hogy ne zárkózzunk be, maradjon nyitva a szemünk, a fülünk.

Azt hiszem, nekem az a küldetésem, hogy fenntartsam ezt a nyitottságot az emberekben.

De mindig eljön az utolsó pont, amikor dönteni kell. Ezt nem lehet megúszni.

– Nem szeretsz dönteni?
– Ez olyan, mint a halál. Egyedül maradsz, nem halhat meg veled együtt más, te mész el egyedül, te adsz számot. Ilyen egy döntés is. És ezért nehéz Jeanne d'Arc útján járni, mert a mai ember jobban félti magát, a világ is bonyolultabb, összetettebb lett.

– Ez a bonyolult, összetett világ viszont rád mosolygott. Megváltoztatta az életedet, hogy az év női főszereplője lettél?
– Még nem érzem a hatását a színészi pályámon, de nagyon jól esett a rengeteg gratuláció – ismerősök, ismeretlenek, más színésznők, falumbeliek... Azt hiszem, még nem sikerült magamban a helyére tenni ezt az elismerést. Annyira dolgozom, benne vagyok a színészetben, hogy nem volt időm leülni és beleélni magam. Iszonyatosan jól esik, de még pakolászom ezt magamban, odabent.

Beszélgetőtárs: Gégény István