Mikor a másik ott áll előttem, büdösen, foghíjasan, évtizednyi nyomorral, évszázadnyi transzgenerációs súlyokkal – nem gondolhatok arra, hogy na, megjött a kliens.

Rengeteget köszönhetek a segítő szakmának, mert befogadtak, pedig egy önző majomként érkeztem. Zabáltam a figyelmet és orrvérzésig ventilláltam a nyamvadt gyermekkoromat  (ami, mint kiderült, egész jó volt). Valami rejtélyes okból kifolyólag nem rúgtak ki évekig. Türelmesen megvárták, míg befejezem az evolúcióm. Mentségemre szolgáljon, hogy eleinte asszisztensként közvetlenül nem segítettem senkit (hálaIstennek), mégis egy levegőt szívhattam sok és sokféle szakemberrel. Néha kivittek magukkal terepre, családokhoz, hogy lássak sorsokat – s láttam. Aztán később egyre többet.

Szoktam is mondani, hogy azért nem hordom a szemüvegem (másfeles-egyes), mert már láttam eleget.

A szociális szakma már akkor (2002-ben) egy terhelt, alulfizetett ágazat volt, nem is nagyon érdekelt senkit igazán. Szükséges volt, kellett. Sok volt már a púp, kevés a hát. Valódi előnyeit kevesen látták még. Persze, ha egy szociális szakember sztrájkol, ki látja? Nem hal meg senki – azonnal, de ha dolgozik, sokszor az sem látszik, hogy történne valami. „Csak” beszélget, mond valamit, telefonálgat, hosszan kávézik, gyakran cigarettázik, eszik és dumál, ventillál, ácsorog, toporog. Néha keserű szavakkal megjegyzéseket tesz.

Az emberben van egy belső meggyőződés a jóról. Valahogyan érzi, hogy az az útja, hogy elinduljon a másik felé, akkor is ha az a másik koszban, mocsokban él, ragályokkal teli és még erősen kapálózik is, nehogy valaki a közelébe férkőzzön.

Igen, nagyon ki lehet égni, mert sok-sok gyúlékony anyagot cipelünk. Kevés ember lép érett személyiséggel a segítő pályára, többnyire terápiás jelleggel érkeznek az érdeklődők.

Frissen kifutott diplomások nem is rendelkezhetnek még olyan készségekkel, ami elengedhetetlen a szakma jó gyakorlatainak alkalmazásához. Ez nem róható fel, hiszen még ha palotában nevelkedtek volna fizetett francia nevelőnő segítségével, vannak bizonyos dolgok, amit nem lehet megtanulni az egyetemen. Például azt, milyen a terep és ott hogyan élnek az emberek.

Hét év után hagytam ott a segítősdit, kézbesítő lettem városunk egyik nyomortelepén. Sokat tanultam ott is – és nem akartam visszamenni többé a segítők közé, olyannyira rémisztett az állandó analizálásuk, elemzésük és a saját tükrük elől való eszeveszett menekülésük. Fel voltam háborodva, ha csak arra gondoltam, mennyi kiégett, megkeseredett, sérült ember van a segítő szakmában, akik néha több kárt csinálnak, mint hasznot. Könnyebb lett, mikor elfogadtam, hogy ezt nem nekem kell eldönteni.

Álláspontomon az a felismerés változtatott, hogy oké, segítségre szorulók ezrei dolgoznak és sokszor nem is lehet tudni, kinek vannak komolyabb problémái, a segítőnek, vagy a segítettnek, de ha ezek az emberek nem foglalkoznak a nyomorban élőkkel, akkor senki nem teszi meg helyettük. Legyenek egyháziak, vagy világiak.

Jelenleg a gyermekvédelem is (mint a legtöbb szakma) súlyos emberhiánnyal küzd. Elég gondja van az embereknek a saját gyermekeivel, minek is foglalkozzon a máséval. Főleg, ha az problémás, fél vagy teljesen árva s na még az is lehet, hogy cigány. Ezért ugyanis senki nem kap plusz megbecsülést, sem egyéb juttatást. Aki csinálja, az meg nem ezért csinálja, Az eredmények nem látszanak rögtön. Ki mondja meg most, hogy azok a hátrányos helyzetű gyermekek, akikkel kiemelten foglalkoznak – hova jutnak majd 5 vagy 10 év múlva? Mi lesz egy családdal, amiben megtörik a transzgenerációs átok, mert új kapcsolati mintát, új kommunikációs gyakorlatot mutatunk nekik?

Ki tudja, hány apuka vagy anyuka ül le beszélgetni és figyel jobban önmagára/gyermekére, csak mert vele is leült egy szakember? Emiatt pedig jobban teljesít, talán még negyedik gyermeket is vállal. Vagy végre munkába tud állni, mert nem szorong, mert jobban tudja kezelni a dühét, indulatait, vagy mert inkább szedi a gyógyszerét és emiatt jobban van egész nap.

Egy beszélgetés, sok-sok óra minőségi idő, szeretetteljes odafigyelés nem látszik azonnal, nem lehet mérni és számolni vele. Márpedig ennél többet nem nagyon tudunk tenni a másikért. Mint figyelmesen együtt lenni vele abban az időben, amit fizet az a sok jó szándékú adófizető, akik akaratuk ellenére fedezik a mi bérünket is. A szociális szakma nem közvetlenül termelő ágazat, ahogy az egészségügy sem.

Nem lehet mérni, de nem is lehet nem tudomásul venni, hogy ez a terület az, ami a mindenkori kormány és a nép közti feszültséget elnyeli, tompítja. A népharag már tarolt volna, ha nem lenne az a rengeteg ember, akik minden nap nyomorfájdalmakat enyhítenek és próbálják elhitetni a peremen élőkkel, hogy de, de, ők is fontosak és lesz majd/jut nekik is, csak hát legyenek türelemmel. Lesz, ha majd csöpög már a zsírtól a feltámasztott középosztály, akkor nekik  is lesz majd több kenyerükre való.

Ha nem lenne ez a hatalmas szelep, ennél is több erőszak lenne mindenhol. A családokban, az iskolákban, az utcán. Persze a feszültség látszólagos csökkentésében a médiának is óriási szerepe van, mert hatalmas cirkuszokat rendez és közvetít, hogy az istenadta nép szájtátva foglalkozzon bármi mással, mint önmagával és nagy „segítség” az olcsó alkoholok könnyű  elérhetősége, na meg a filléres kábítószerek és a pornó, gombnyomásra. A számtalan melléktechnika nem nyújt megoldást, csak átmeneti könnyítéseket, amik hosszabb távon újabb nehézségeket szülnek. Ami megint csak a segítő szakmán csapódik majd le.

Nagyon is fontos, hogy testi és lelki nyomorban tapicskoljanak félőrültnek gondolt, elhivatott szakemberek. Akiknek nagyon is hasznos és szükséges a jelenléte, és ezen a területen is - mert ők is csak emberek - nagyon könnyen el lehet csúszni. Ugyanis nem mindig és nem mindenkinek ugyanazt jelenti a segítség. Embernek maradni embertelen körülmények között, ingoványos, észvesztő lelki mocsarakban sokszor nyakig elmerülve nem egyszerű feladat.

Sokszor azt tapasztalom a szakmánkban, hogy úgy beszélnek a kliensekről (ezt a szót nem is szabadna használni, még az ügyfél is szebb), mint valami primitív törzsről, akiket meg kell tanítani nekünk, az okos szakembereknek, szakmai algoritmusokat használva valami jobb életre. Arra, hogy jobb emberek legyenek. Mert persze mi, olyan jók vagyunk, mi tudjuk a tutit. Hiszen tanultuk.

A „szakemberesedés” egy komoly veszély. Amikor valaki annyira komoly szakemberré válik, hogy már nem tud/nem akar „lealacsonyodni” a másik ember szintjére. Oly sok elmélete van, hogy luxus lenne számára gyakorlati keretek közé vinni. Sokkal könnyebb szakkönyveket bújni, mint egy szagos helyiségben egy orrfacsaró aromát árasztó emberrel leülni és beszélni vele. A papírhalom, (amiből jut bőven) mindig elegendő indok lehet arra, hogy ne kelljen a másik emberrel együtt lenni. Meg az alacsony fizetés, a meg nem becsülés, de akkor hol a hivatástudat?

A valódi eredmény a ráfordított idő minőségén múlik. Ha az az idő úgy zajlik, hogy megjött a kliens (már megint) és kiosztjuk, mert nem jött időben, meg hogyan jött és már minek, elhajtjuk, mert pont a mikróban volt a kajánk, amikor betoppant segítségért, vagy mert boltba akartunk rohanni munkaidőben, vagy mert csak most gyújtottunk rá és egyébként már annyit jártattuk a szánkat, és nem történt semmi... egyszerűen nem akar megváltozni.

Sokféleképpen el lehet tölteni azt az időt, de az ilyen és ehhez hasonló kapcsolattartások, ahol a legfőbb cél, hogy mielőbb vége legyen, vagy hogy beprogramozhassuk az általunk kiötlött szakmai programot a kliens agyába, akkor az nem lesz valódi kapcsolat.

Ember-ember kapcsolatok vannak. Ha a másikat bedobozolom, akkor el is zártam magamtól. Ha a másik csak egy kliens, akkor nem méltó hozzám. Fejlődni abból, ami köztünk van, csakis úgy tud, ha látja és érzi, hogy az szeretetből fakad.

A segíteni akarok neked lényegében azt kell jelentse, hogy akarom, hogy érezd: fontos vagy. Tudom, hogy se anyád, se apád ezt nem mondta és te nem hiszed el és nekem sem kell elhinned.  Értékes vagy. Te is emberből vagy. Az a dolgom, hogy felhívjam a figyelmet Rád, mert ha meg tudod, hogy érték vagy, jobban fogod becsülni azt a nagy valószínűséggel keveset, amid van. Akkor egyre inkább érték lesz minden, amid van.

Rengeteg technikát lehet tanulni, de igazán csak a figyelem gyógyít. Ha belül az ember azt gondolja, hogy a másik ilyen, vagy olyan, (ez egy skizofrén, ez tanulatlan, ezt úgyse érti…) abban a pillanatban megszűnik az együttlét és a másikat ellökjük magunktól. Megszűnik a kapcsolat.  A Biblia erről így ír:

„Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére.” Máté 5;22

Képek: pixabay(borító), wikipedia