Fekete Ágnes:

Arra az érzésre pontosan emlékszem, hogy az óvodában már kicsit túlkoros vagyok, és mint a futásra váró szilaj ló a startgép mögött, vártam az iskolát. A következő kép, hogy kék köpenyben feszülök az iskolapadban, és büszkeség tölt el, most egyetlen nyár alatt nagyot nőttem. De van rossz emlékem is. Hirtelen tört rám a teljesítménykényszer. Gyorsan megértettem azt, hogy itt az alapján értékelnek, amit piros pontban elérek. Akkor még csak valamiféle általános szorongás és szégyen övezte tanulásomat, de ma már tudom, mennyire rossz volt az a módszer, amellyel a tudás birodalmába bevezettek. Kíváncsiságom felkeltése helyett állandóan léceket állítottak elém, amiket hol átugrottam, hol levertem. Kár, hogy ez így volt, de jó, hogy valóban felnőttem, és egykor belenőttem a padban, majd kinőttem az iskolapadot.

Madocsai Bea:

"Milyen jó lesz sok aranyos gyerek között rengeteg érdekes dolgot megtanulni!" Hiába mondták ezt a felnőttek, engem nem érdekelt a sok aranyos gyerek, és a rengeteg érdekes dologért sem volt kedvem iskolába menni. Pedig "évvesztes" lévén majdnem hét évesen, nagyon is iskolaéretten vágtam neki a tudományok elsajátításának. Két saroknyira volt az iskola, néhány perc séta csupán, ráadásul ismertem az épületet, mivel két testvérem már oda járt: szépen együtt indulhattunk minden reggel. Tehát nem egyedül, nem messzire, nem ismeretlen helyre, nem túl kicsiként. Ráadásul kifogtam a világ legjobb tanítónénijét, Edit nénit (álljon itt a teljes neve: Baló Elődné, mindig hálával gondolok rá), aki kedves, fiatal, mosolygós, sziporkázó pedagógus volt; dicsért, biztatott, kijelölte a határokat, rendet tartott, remekül magyarázott és egyértelműen úgy éreztem - gondolom a többi huszonegynéhány gyerek is - hogy Edit néni szeret. És mégis, hiába a sok pirospont, a rendkívüli tanítónéni, a szomszéd osztályokban a testvéreim közelsége: én az első napon éreztem, nem leszünk túl jó barátságban, az iskola meg én. Első emlékem erről az, hogy állok az előszobában a testvéreimmel, rajtunk a kötelező, sötétkék köpeny, hátunkon a táska, kezünkben a tornazsák, nyakunkban elöl lóg az uzsonnás táska, indulásra készen - és potyognak a könnyeim. Kérdeznek, és én nem tudok magyarázatot adni rá. Csak arra figyelek, hogy mire odaérünk, ne lássák rajtam, hogy sírtam, mert szégyelltem volna a többi gyerek előtt. Az osztályban minden szabályt betartok, jól viselkedem, szépen jelentkezem, helyesen felelek - azonban nem változik semmi. Másnap reggel ismét ott állok indulásra készen az előszobában - és potyognak a könnyeim. Fél éven keresztül ment ez így, aztán elmaradt a menetrendszerű sírás, de a kedvem az iskolába járáshoz nem jött meg. És az a kellemetlen, rossz, nyugtalanító, torokszorongató érzés, amit sosem tudtam szavakba önteni, tartott egészen... az egyetemi diplomaosztóig. Az iskola sajátos szagára ma is összerándul a gyomrom. És ha majd az unokám elsős lesz, én is biztosan azt fogom mondani neki: Milyen jó lesz, sok aranyos gyerek között rengeteg érdekes dolgot megtanulni! Addig még van időm, hogy erről megpróbáljam meggyőzni magam...

Rab Krisztina:

Nem emlékszem életem első évnyitójára. De azt tudom, hogy az iskola az óvoda szomszédságában volt, és én rengeteget lógtam az ovi kerítésén, a szomszédba vágyakozva. Ott, a hatalmas platánok árnyékában volt szokás az évnyitót tartani. Biztosan elkísért Anyukám, pocakjában Balázs öcsémmel, és Apukám, akkor divatosnak számító, szerintem szimplán vicces harcsabajszával, és biztosan ott volt Csaba öcsém – úgy remélem, hogy akkor még fel is nézett rám.... Biztosan voltak kék nyakkendős kisdobosok és piros nyakkendős úttörők, és biztosan ott volt Nagy Imre tanár úr is, rövid nadrágban, fehér ingben és piros nyakkendőben. Még ma is hallom őt: "919-es számú Petőfi Sándor Úttörőcsapat vigyázz! Zászlónak tiszte-legj!" Biztosan kézen fogott minket, 1. a-sokat, és úgy vezetett a tanterembe Újszászi Ági néni, első tanító nénim. Fiatal volt, szép volt és imádtam. Pedig megszenvedtünk egymással: Ági néni gyöngybetűket várt, nekem meg – mondjuk úgy – egyéni írásképem volt, ráadásul nehezen viseltem az írásfüzet vonalrendszerének korlátait... Azt hiszem, egészséges gyerek voltam: nem kellett két hét, hogy utáljak iskolába járni. Mondjuk, ez így, ebben a formában nem teljesen igaz, mert nem az iskolába járást utáltam, csak az órák kötöttségét, a kötelező fegyelmet, és legeslegjobban a leckét, azt, hogy nekem még otthon is tanulnom kellett, miközben öcsém játszhatott... De gyorsan eljutottam odáig, hogy suliba járni a tíz perces szünetek és a gyerekek miatt mégiscsak érdemes. Ez mostanra sem sokat változott. Hétfőn pedagógusként életem 20. tanévnyitóját "szenvedtem el", és még mindig a gyerekek miatt érdemes iskolába járnom.

Gégény István:

Néhány napja, a nagyobbik fiam tanévnyitóján a szónok úgy fogalmazott: szerinte az iskolások jobban örülnek az évzárónak, mint az évnyitónak. Én nem ilyen diák voltam – ebben alighanem jelentős szerepet játszott, hogy az érdemjegyekkel kifejezett tanulmányi eredmények tekintetében következetesen a középmezőnyt erősítettem. Számomra az iskola nem elsősorban a tanulás, ismeretszerzés, hanem a találkozások, barátságok, a "mindig valami új" terepe volt. Míg az évzáró az elválás, búcsúzás, valamint a bizonyítványosztás ideje, az évnyitó a nagy újra-találkozások, haverkodások, ismerkedés ünnepe (és nagyjából senkit nem érdekel ilyenkor, hogy a múltkori bizonyítvány fényes volt, avagy "matt"). Hogy lelkesen vártam-e az első tanévnyitókat, arra a szüleim nálam talán jobban emlékeznek, de nem kérdés, hogy alapvetően szerettem ezt az újrakezdési rituálét. Itt visszhangzanak bennem a kellően régóta fiatalok számára nem ismeretlen, merthogy akkoriban kötelezően együtt zengett mozgalmi dalok, még egy orosz vers szófoszlányai is rémlenek a távolból. Ma, amikor már két fiam is túlesett a beiskolázódáson, szülőként érdeklődve figyelem: ők vajon miként élnek a tankötelezettséggel járó feladatokkal és lehetőségekkel, miben hasonlít, miben más az ő tanévkezdésük, mint az apjuké volt? Igyekszem tanulni tőlük, mert talán még most sem késő újból (és újból, majd megint, és újból) átélni, gyakorolni a felfrissítő újrakezdést.

Szőke Tibor:

Nagyon vártam, hogy iskolás legyek. Az olyan nagyfiús dolog és égetett a vágy, hogy komolyabban vegyenek, mert a lakótelepen mindenki nagyobbnak tűnt. Talán mert alacsonyabb is voltam a többieknél. Évnyitóra  nem emlékszem, csak arra, hogy nem akartam bent maradni és nem értettem, mi történik körülöttem. Két hete töltöttem be a hatodik évemet és olyan sokan voltak. Az ismeretlenek. Üvöltöttem, hogy anyámék ne hagyjanak ott, de végül is az oviban is otthagytak és azt is túléltem. A bélyeggyűjtés lázba hozott, tetszett a takarékbetétkönyv. Aztán eltűnt, nagy veszteség, akkor is éreztem. Jócskán volt már benne. A köpenyhordás is megvan, sötétkék volt és büszkén viseltem, hiszen nagyfiú lettem. Napokig feszítve mentem haza a telepakolt táskámmal, hogy mindenki lássa: iskolás vagyok! (A könyveket nem kellett hazavinni, de becsempésztem a táskámba.) Telve voltam büszkeséggel. Egyik legszebb emlékem, mikor első osztályban az udvaron voltunk és be volt borulva. Teli torokból énekeltem a Süss fel, napot. És a Nap kisütött!  Megtudtam, hogy hallgat rám.