Vajon merre vezet az eredendően rendszerkritikus egyházi bázisközösség útja?

Meghívást kaptam, hogy a Bokor Nagytáborban (BNT) előadást tartsak a SZEMlélek missziójáról. Az ilyen felkéréseket szeretem arra felhasználni, hogy egyrészt jobban megismerjem a résztvevők gondolatait, tapasztalatait, másrészt megmondás, elő-adás helyett közösen keressünk válaszokat az előkerülő dilemmákra. Így történt, hogy amikor arra kértem a jelenlévőket, mondják el, milyen szavak jutnak eszükbe az "egyház" kifejezés kapcsán, az elvárható "közösség", "megtartó erő " mellett bizony olyasmik is a táblára kerültek, hogy "fegyház", "konténerszállító hajó", sőt, "pszichopaták".

Mindezen akár le is döbbenthettem volna, ám – közvetlenül ismervén a Bokor Bázisközösség történetét – igencsak hitelesnek tartottam ezeket az őszinte, keserű, kritikus, szókimondó megjegyzéseket. Sajátos párbeszédünk bővelkedett a pozitívumokban is, a végkicsengés pedig arrafelé mutatott, hogy minden kereszténynek bőven van lehetősége és oka az önvizsgálatra: vajon nem merevedtünk-e bele a szokásainkba, nem vagyunk-e saját hagyományaink rabjai, avagy képesek vagyunk-e a megújulásra (amint egy ház esetében is ideje van a felújításnak, renoválásnak, korszerűsítésnek). Egészen konkrétan feltettem azt a kérdést kívülállóként, hogy vajon a Bokornak nem lenne-e ideje önvizsgálatot tartania, s ha esetleg felismerik a tagok, hogy szükség volna a megújulásra, meg tudják-e tenni a szükséges lépéseket.

Nem minden előzmény nélküli volt eme felvetésem. Az interaktív előadást megelőző ebédidőben tudatosan törekedtem rá, hogy több táborozóval is szót váltsak saját identitásukról, a bázisközösséget alapító Gyurka bácsi – Bulányi György piarista szerzetes – halálát követő időszak helyzetképéről, illetve a jövőt illető tervekről, távlatokról.

Ezen vallomások alapján az tűnik számomra reálisnak, hogy a fiatalabb Bokor-tagok számára már nem a szembenállás, az elkülönülés jelenti a közösséghez tartozás lényegét – ami az "átkosban", a békepapi rendszerben a bátorság, a hitelesség pozitív értékeivel volt azonosítható. Ez az elkülönülés ugyanakkor Gyurka bácsi sajátos teológiai nézetei nyomán az egyház tanításának relativizálását, sajátos újraértelmezését is magával hozta, s ez a probléma alighanem többé-kevésbé a mai napig fájó seb a katolikus egyház intézménye és a Bokor Bázisközösség közötti kapcsolatban.

A Bokor ma ezzel együtt ugyanúgy értéket hordoz, mint alapításától kezdve – nem véletlen, hogy gyermekkoromban a mi családunk is néhány évig egy "bokros" közösségben találta meg azt az aktív, felemelő hitéletet, ami akkoriban máshol a környékünkön nem volt fellelhető. Ahogy az sem véletlen, hogy elváltak útjaink, amint ugyanezen csoport határozottan szembefordult bizonyos kérdésekben a katolikus egyház alapvető tanításával.

Aligha kérdéses: a jövő, a megújulás a Bokor számára a pozitívumok – az őszinte, elkötelezett, nem ímmel-ámmal megélt keresztény hitélet, az építő kritika – továbbvitele mellett a konfrontációk, sokszor talán múltbeli sérelmekre épülő szembenállások leépítése, az ilyen sebek gyógyítása lehet.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján látható, hogy továbbra sem lelkesedik az akár belső, akár külső kritikákért a katolikus egyház vezetése, de igenis érzékelhető elmozdulás a fejlődés irányába e téren, bizonnyal Ferenc pápa önkritikus habitusának is köszönhetően.

A szükséges döntéseket egyedül a Bokor tagjai hozhatják meg. Ezek a döntések viszont valóban szükségesek, mert mindenki számára hasznos lenne, ha egy értékhordozó közösség szembenállás nélkül gazdagíthatná a katolikus egyház sokszínű, közös alapra épülő nagy családját. A Bokor Nagytábor e tekintetben ígéretes összejövetelnek mutatkozott, ahol hívő keresztények építkeztek, töltekeztek, testnek és léleknek felüdülést jelentő programok érték egymást. A "nagy öregek" mellett pedig ott voltak az ifjú családosok, kamaszok, aprótalpúak. A Bokornak érzékelhetően van jövője – hogy milyen, az rajtuk is múlik.