Egy plakát margójára.

A vidéki város üzletközpontjában meglehetősen nagy a tömeg. Ebben a kánikulában nemcsak azok térnek be, akik vásárolni jönnek, hanem azok is, akik a forróság elől menekülnek be nézelődni egy kicsit, így ezen a délutánon a szokottnál is nagyobb a tömeg. A boltok túlságosan hangos, dübörgő zenéje idegesítő alapzajt képez, emiatt csak emeltebb hangon lehet beszélgetni. A presszópult környékén terjengő intenzív kávéillat keveredik a közelben kínálgatott kézműves szappan levendula-, rózsa-, mentaillatával, és az arra járók izzadtságszagával.

A forgóajtón fáradt tekintetű ötvenes asszony lép be húszas éveiben járó lányával. A nézelődők fölkapják fejüket a lány hangos tiltakozására. Nem akarok bemenni! Menjünk innen! Nem akarok bemenni!

Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy lássák, nem átlagos lányról van szó. Mégis bántóan bámulják, hangos megjegyzéseket tesznek a szokatlanul megnyilvánuló fiatalra. Az édesanyja mereven néz előre, céltudatosan, határozott léptekkel vezeti kézen fogva lányát a ruhaüzlet felé.

Annyiszor élhette már át ezt a helyzetet, hogy arcizma sem rándul, de feszültségét és türelmetlenségét alig tudja leplezni. Csak minél előbb legyenek túl ezen a vásárláson!

Mindenki ideges ezekben a napokban, amikor kint fullasztó a hőség, és itt bent elkerülhetetlen a fogasok és állványok közötti tülekedés…

Az asszony hiába csitítja a lányát, ő csak kifelé menekülne a számára elviselhetetlen hang-, fény-, szagkavalkádból. Szerencsére van egy szabad próbafülke. Beülteti oda, hogy egyedül könnyebben és gyorsabban összeszedjen a lánya számára három-négy felpróbálandó darabot a leárazott nyári holmik közül. Amíg kapkodva leakasztja a ruhákat, kihallatszik a függöny mögül, ahogy a lány kétségbeesve, hangosan győzködi magát: egy királykisasszony nem sír, nem sír, mert akkor nem lesz szép!

Nem csak a szomszédos próbafülkében, de jóval távolabb is hangzik a szívbe markoló mondat, amivel a tűréshatára végén járó fiatal magát próbálja biztatni: nem szabad sírni, nem szabad sírni!

És nincs senki, aki kikapcsolja a zenét, megnyugtassa a lányt, segítsen az asszonynak összeválogatni, amire szükségük van, rászóljon a gúnyolódókra, esetleg elmagyarázza nekik, hogy van, akinek a túl sok inger elviselhetetlen. Esetleg az édesanyának még mondjon néhány elismerő szót azért a hősies helytállásért, amit napi huszonnégy órában tanúsít abban a világban, ahol alig kap segítséget, hogy az autista lányával a másoknak olyan egyszerű dolog mint a vásárlás, ne legyen valóságos kálvária.

(Madocsai Bea)