Arannyal, drágakövekkel, igazgyönggyel dolgoznak, a munkájukat missziós lehetőségnek tekintik. Az ékszerész házaspár, Herceghalmi István és Herceghalminé Nemes Teréz számára az a legfontosabb, hogy kimondják azt a mondatot, amire a lélek is vágyik.

– Hogyan kezdtetek ékszerrel foglalkozni?

István: Többször változtattam szakmát: először könnyűipari üzemmérnök voltam, majd a Pénzügyi és Számviteli Főiskola elvégzése után bankban dolgoztam, de amikor a feleségem hatására ékszerész lettem, úgy éreztem, megérkeztem.

Teréz: Én sem akartam soha ékszerekkel foglalkozni, de aztán rájöttem, hogy ebben tudok kiteljesedni. Ékszerértékesítéssel foglalkoztam, amikor megismerkedtem Istvánnal.

– Nem lesz bárkiből ékszerész…

I: Szépérzék és arányérzék kell hozzá. A főzéskor is tudom, minek kell benne lennie, de ha nem találom az arányokat, nem lesz jó. Lehet, hogy a szüleimtől örököltem a szépérzéket, a szépre való vágyat. A tervezés közelebb áll hozzám, mint a kivitelezés: fontos, hogy ismerjük a korlátainkat és a képességeinket.

Az életben el kell jönnie annak a pontnak, amikor fölmérjük a határainkat és az értékeinket – azt, hogy miben tudunk még fejlődni, növekedni.

Mindannyian kapunk talentumokat, amiket kamatoztatnunk kell. Van aki az eggyel is többre jut, mint akinek a Jóisten két kézzel szórta. Van, aki észre sem veszi az adományait. Mindenkinek érdemes elgondolkodnia, hogy milyen értékek vannak a kezében, és utána aszerint cselekednie, mert sokkal teljesebb életet fog élni és öröme lesz benne. Úgy mondanám, a Teremtőnek az az egyik célja, hogy itt a földön szeretetben legyünk és örömmel éljük meg a földi életünket, ami átmenet a végcél felé.

– Hogyan indult a vállalkozásotok húsz évvel ezelőtt, ahonnan eljutottatok oda, hogy most szép üzletetek van egy budai bevásárlóközpontban?

I: Mindig költöztünk, ez már a nyolcadik üzletünk. Az első egy bérelt garázsban volt. Az 1999-ben megnyitott üzletünket karácsony előtt fegyverrel kirabolták és elvitték az összes ékszerünket. Az ékszerek egy részét halasztott fizetésre kaptuk egy nagykereskedőtől, akinek még 600 ezer forintot kellett kifizetnünk. El lehet képzelni, hogy akkor az mekkora összeg volt… Azt mondtam a feleségemnek:

tudod, minden rosszban van valami jó. Most meg fogjuk tudni, kivel milyen a kapcsolatunk, ki az igazi barátunk, és ki az, aki csak azért van velünk, mert ékszerészek vagyunk.

Volt, hogy azok segítettek, akikről nem is gondoltuk volna, akikben pedig bíztunk, azok föl sem vették a telefont. Kemény munkával és segítséggel visszaküzdöttük magunkat, és egy-két év elteltével akik eltűntek, próbáltak volna visszaszivárogni az életünkbe. Egyszer egy ilyen korábbi barátunk telefonált, és amikor bemutatkozott, én csak annyit mondtam, „ezen a számon előfizető nem kapcsolható”, és letettem a telefont.

T: Visszatérve a kezdetekre: Zuglóban, a bérelt garázsban ékszerjavítással, ékszerkészítéssel foglalkoztunk, és még volt olyan áru is, amit nem István készített. Egy focipályával szemben, elég kihalt helyen voltunk, két buszmegálló között, de csak erre volt pénzünk. Aztán annyira elterjedt a hírünk, hogy az arra járó busz sofőrje megkérdezte az utasokat, ki akar leszállni az ötvösüzletnél, mert akkor külön miattunk megállt. Akkoriban még nem volt annyi ötvös és annyi ékszerüzlet, az emberek pedig látták a lendületünket, szorgalmunkat – így kezdődött. Most húsz évvel később is van olyan vevőnk, aki abban a garázsban vásárolt először tőlünk.

– Örök életre tervezünk – ez a felirat szerepel az üzletben egy molinón. Hogyan értitek ezt?

T: A nemes anyagból készült ékszer akár üknagymamától is örökölhető, egyik generáció adhatja tovább a másiknak. Az üzlet „jelmondata”, – Örök életre tervezünk – nem csak ezt sugallja, hanem üzenet a házasulandóknak is, akik itt néznek körül karikagyűrűt választani.

I: Az előző üzleteinkben a húsz év alatt nem volt annyira meghatározó az eljegyzési gyűrű és a karikagyűrű. Az itteni bevásárlóközpontban az induló készletünkben nem is volt ez annyira hangsúlyos, de aztán elkezdtek jönni a párok gyűrűért. Úgy gondoltam, a vásárlói igények felé kell elmozdulnunk. Idejönnek a jegyespárok, sokszor a föld fölött lebegve a szerelemtől, és amíg megbeszéljük velük, milyen gyűrűt szeretnének, szóba kerül az is, milyen lesz az esküvő, lesz-e egyházi esküvő, a szentségeket fölvették-e, mindketten katolikusok vagy reformátusok-e, esetleg valamelyikük ateista…

Van, amikor csak egy picit kell irányba állítani az embert, a léleknek csak egy mondatra van szüksége, hogy a belé oltott Isten utáni vágy felszínre törjön, és elmozduljon Isten felé.

T: Keresztényként hivatásunk az örömhír átadása. A párok olykor zárkózottak, de az esküvői terveikről ha kérdezem őket, akkor megnyílnak. Ha pedig a jegyesek egyházi esküvőt terveznek, akkor azonnal kialakul a beszélgetés és már nincs „feladat”.

– Van egy másik jelmondatuk is: „az alkotás öröme lelket ad az ékszereinknek".

I: Azért írtuk ezt a szórólapra, mert így is gondoljuk. Az a szerencsés találkozás a feleségemmel, hogy mindenki azt a munkát végzi örömmel, amihez jobb képességei vannak. Teréz nagyon szeret az emberekkel foglalkozni én pedig alkotni. Az ékszerek tervezése mellett nagy öröm nemzetközi ékszer és drágakő kiállításokon kiválogatni és megvásárolni az ékszerekhez szükséges drágaköveket, gyémántokat, gyöngyöket. A tárgyalások során sok érdekes emberrel van alkalmam megismerkedni a világ minden tájáról, ilyenkor sok érdekességet megtudok az adott drágakővel, gyönggyel kapcsolatban.

Ezek az ékszerek az emberek között a szeretetet fogják közvetíteni. Nem mindenki tud szerelmes verset elmondani vagy szerenádot adni, ezért úgy fejezi ki az érzéseit, hogy ékszert ad ajándékba. Más tárgyak elkopnak, tönkremennek, de az ékszer, ha el nem vesztik, generációról generációra öröklődhet. Van olyan ékszerünk, amit megvettek az anyukának, aztán amikor felnőtt a fia és megnősült, akkor megkapta a lány. Ő pedig egyszer bejött babakocsival az üzletbe, és azt mondta, hogy a kislánya fogja majd örökölni. Milyen jó lesz, ha arra gondol, hogy ez a medál az édesanyja és a nagyanyja nyakában is ott volt, ez különleges értéket ad neki.

– „Örök életre tervezünk" – ez tehát nemcsak azt jelenti, hogy az ékszer tart generációkon keresztül, de remélhetően az a kapcsolat is sírig tart, amit a gyűrűvel megpecsételnek. A ti házasságotok már húsz éve tart. Mi a titka?

T: Nagyon különbözőek vagyunk, mégis nélkülözhetetlenek egymás számára. Amikor egymásba szerettünk, a férjem még nem volt megtérve. Elmentem a Ferenciek terére a templomba, mert akkor már több éve vártam a szerelemre, ami csak nem akart jönni. Én ugyanis azt mondtam, hogy nem akarok fiúkkal ismerkedni, csak az igazival.

Bementem a templomba, ott bal oldalt van egy Szűzanya kép és szerelmet, boldogságot kértem a Szűzanyától. Nemsokára küldte Istvánt.

Persze, feladatot is küldött vele, mert ő nem vallásos környezetben élt, nem ismerte Istent. Nekem viszont fontos volt a szentségi házasság. S mivel annyira szeretett, elvett templomban is feleségül. Amikor a szentségi házasság megkötéséhez bementünk a Mátyás templomba, úgy érzetem, hogy megérkeztem. És bár hívő családban nőttem föl, úgy gondolom, az a pillanat igazi megtérés volt. Szerintem ez a mi házasságunk titka: mi akkor Istenre mondtunk igent, meg egymásra is.

Ami még a kapcsolatunkat jellemzi, az a megújulás. Azt szeretem Istvánban, hogy mindig meg tud újulni. Sok újdonságot tud az életünkbe behozni. Szerintem mindenkire és mindenre igaz, a munkára, a házasságra, a baráti körre, a hitünkre is, hogy meg kell újulni, hogy az életünket boldogan vigyük tovább.

I: A közös életünk elején Teréz templomba indult, és megkérdezte: jössz? Mondtam: nem! Többet nem kérdezte, csak midig járt templomba. Egyik vasárnap azt mondtam: én is megyek! – Hova? – Misére veled. Innen indult az érdeklődésem. Van, akinél a megtérés egy pillanat műve, van, akinél hosszabb folyamat vagy valamilyen eseményhez köthető. Úgy gondolom, ha valakinek a szívében Isten él, és tisztességgel és szeretettel viszonyul az embertársaihoz, valamint a munkáját is eszerint végzi, akkor az „át fog jönni”. A keresztényeknek a legkönnyebb úgy evangelizálniuk, hogy keresztényi életet élnek. Mert azt a környezet látni fogja, és az a legjobb példa.

Egy idő után ez fölkelti a környezetükben az érdeklődést, hogy vajon miért élnek így. Mi van bennük, hogy mindig mosolyognak; amikor nehézség éri őket, akkor sem törtnek le, végzik a dolgukat rendületlenül, bízva, hogy az Isten majd segíteni fog. Ha én megteszek minden tőlem telhetőt, akkor – és itt jön a hit – bízom abban, hogy Isten hozzáteszi a maga részét. Amikor egy ékszer a vártnál is jobban sikerül, magamban elmosolyodok, mert tudom, hogy a Szentlélek munkálkodott bennem.

– Változtatott a kapcsolataidon, hogy hívő ember lettél?

I: Azt vettem észre, hogy ahogy mi a hitünket kezdtük megélni, úgy szépen elkezdődtek cserélődni körülöttünk az emberek. Kicserélődtek kollégák is, barátok is, vevők is. Voltak, akik úgy koptak el, mintha soha nem is lettek volna. És nem volt rá konkrét ok. Rájöttem arra, hogy amit én képviselek, az átsugárzik rajtam, és ők erre válaszolnak azzal, hogy már nincsenek az életemben; vagy – a másik – hogy beléptek az életembe olyan emberek, akiknek hasonló az értékrendjük, azonos a gondolkodásuk. Mikor erre az ember ráeszmél, azt is felmérheti: hol tart az úton? Hiszen akikkel eddig haladtam az életem útján, azok szép lassan lemaradtak, vagy más irányt vettek, ugyanakkor mások meg csatlakoztak.

– Nyilván drukkoltok annak, hogy az ide karikagyűrűt vásárolni betérők is örök életre tervezzék a kapcsolatukat. Szoktatok ezért imádkozni?

T: Igen, minden nap. Sőt nem csak azokért, akik bejönnek, hanem azokért is, akik elmennek az üzlet előtt. Mi ezt nagyon komolyan gondoljuk. Amikor ékszerbemutató programokat szervezünk, akkor is törekszünk arra, hogy akik eljönnek, érezzék, ez más lelkületű, mint amilyenekre egyébként eljárnak.

Várnai Péter atya következő gondolatait a honlapunkra is föltettük:

Beszélgetőtárs: Madocsai Bea

(Fotó: herceghalmi.hu)