A több területen sikeres vállalkozó nem csupán szakmai eredményeiről, hanem magánéletének egyes részleteiről is megemlékezett a vele készült életút-interjúban.
A Sziget Fesztivál alapítójával, a Costes éttermek tulajdonosával, a Lupa Beach, a fővárosi óriáskerék és számos további kezdeményezés megálmodójával a Mandiner munkatársa beszélgetett. A teljes cikk ide kattintva érhető el, az alábbiakban néhány választ idézünk a SZEMlélek autós műsorában is vendégként szereplő Gerendai Károlytól.
A gyerekkori éveket egy felhőtlen, szép időszaknak éltem meg. Bár egy lakótelepről elsőre nem az jut eszünkbe, hogy milyen vonzó lakókörnyezet, mégis vannak előnyei, például nagyon sok gyerek lakik ott. Sok gyerek között felnőni pedig jó dolog volt. A másik, hogy akkoriban nem voltak a maihoz hasonló szélsőséges anyagi különbségek az emberek között. Mi például egy tipikus középosztálybeli család voltunk, de egyáltalán nem éreztük, hogy tehetősek vagy szegények vagyunk a szomszédokhoz viszonyítva, mert mindenki nagyjából hasonló körülmények között élt. A gyerekek az utcán nem az alapján méregették egymást, hogy kinek milyen márkájú cuccai vannak.
Még gimnáziumba jártam, így csak a hétvégi és az éjszakai munkák jöhettek szóba, de az egyértelmű volt számomra, hogy a zeneiparban próbálok meg munkát keresni. Ott aztán bármit elvállaltam, amiből el tudtam magam tartani. Először a korábbi szervezések során már általam megismert zenekari menedzsereket kerestem meg, hogy segítsenek munkához jutni. Volt, aki azt mondta, „gyere, ragaszd a plakátjainkat”, mások azt, hogy „intézd a rajongói levelezésünket”, a harmadik, hogy „szedd a jegyet a koncertjeinken”, a negyedik meg azt: „pakold a hangfalat”, és így tovább. Fárasztó volt éjszakánként dolgozni, nappal meg suliba járni, de én borzasztóan élveztem. Ráadásul nagyon hamar fellépkedtem a ranglétrán, egyre komolyabb megbízásokat kaptam. Turnémenedzserkedés, koncertszervezések: amire leérettségiztem, már önállóan zenekarokat kezdtem menedzselni, vagyis a nagybetűs életbe hamar belekóstoltam.
Nem vagyok fenn a Facebookon, a Twitteren, az Instagramon, nem használok applikációkat, nem bújom a youtube-ot, mert sem időm, sem energiám nincs ezekben a párhuzamos világokban is jelen lenni. Ezért amikor eldöntöttem, hogy ezekből kimaradok, akkor az is eldőlt, hogy a mai világ mércéjével nézve le fogok maradni. Ezt tudatosan bevállaltam, de ezzel együtt azt is felismertem, hogy rövidesen át kell majd adnom a stafétát. Furcsa helyzetbe kerültem, mert vezetőként kifejezetten szorgalmaztam a kollégáknál, hogy ezeken a felületeken minél erősebben jelenjünk meg a fesztiválokkal, legyünk innovatívak, használjuk ki az így megnyíló kommunikációs lehetőségeket, de közben magánemberként épp az ellenkezőjét csináltam. Teljesen elszakadtam attól a világtól, amelyben működnünk kellett, így attól tartottam, hogy a hátrányára leszek a cégnek, amelyet a két kezemmel építettem fel. Nem akartam lerombolni a megvalósult álmom, inkább elengedtem a gyerek kezét és átadtam a stafétát. Az elengedési folyamat vagy kilenc éve kezdődött el, amikor Kádár Tamást már azzal csábítottam a Szigethez, hogy keresem az utódomat, és szerintem ő lenne a legalkalmasabb rá, hogy majd átvegye tőlem a cég irányítását. Aztán a 25. Sziget jó apropónak tűnt, hogy lezárjam ezt a fejezetet az életemben, úgyhogy rögtön a 24. rendezvény után bejelentettem a kollégáknak, hogy a következő évben visszavonulok.
10-15 évvel ezelőtt még nagyon kevés jó étterem volt, és komolyan világszínvonalú hely talán egy sem. Akkoriban már sokat utazgattam a világban, és fura érzés volt, hogy a világ különböző pontjain milyen színvonalú éttermeket találok, és ehhez képest itthon mi a kínálat. Azt érzékeltem, hogy valószínűleg azért nincs hasonló, mert nem éri meg. Mivel pont jól alakultak az egyéb bevételeim, azt mondtam: egy ilyen színvonalú helyet szeretnék Budapesten is, és ennek érdekében akkor sem akarok kompromisszumokat kötni, ha ez üzletileg nem racionális. Ezért vágtam bele anno a Costes étterembe, és talán nem véletlen, hogy végül ez lett az első Michelin-csillagos hely Budapesten.
A legbüszkébb valószínűleg mindig is a Szigetre leszek. Mert ez mégiscsak egy elég komoly sztori, mármint, hogy a Sziget a világ top 10 fesztiváljának az egyike lett, miközben rettenetes mennyiségű jó fesztivál van. Ebben a mezőnyben egy kicsi és nem túl gazdag országból a top 10-be bekerülni komoly szakmai teljesítmény. Ez persze nem csak az én érdemem, hiszen minden elemében csapatmunka volt, de én is kivettem belőle a részem. És hogy mit bántam meg? Ha lehetne valamit máshogy csinálni, akkor amin biztosan változtatnék, az egy magánjellegű dolog. Akkor indult a Sziget, amikor a nagyfiam született. Az ő kisgyerekkorában még annyira csak azzal foglalkoztam, hogy megvalósítsam az álmaimat, építsem a karrieremet, hogy közben teljesen kimaradtam a gyermek első éveiből. Erre igazán az azóta született két lányom kapcsán döbbentem rá, pedig velük sem töltöttem elég időt, de mégis nagyságrenddel többet láttam az ő felcseperedésükből. De ezt a hiányt már nem lehet visszacsinálni. Szerencsére tök jóban vagyok a fiammal – most is együtt megyünk nyaralni –, de ezt már nem tudjuk bepótolni. Ő már nem lesz kisgyerek, én pedig már sosem fogom megtudni, milyen volt, amikor először lábra állt vagy amikor kiesett az első foga. Nekem ezek a képek egyszerűen nincsenek meg. És nem azért, mert elfelejtettem, hanem azért, mert nem voltam ott.
(Forrás: Mandiner)
