Amikor tudod, hogy a másiknak fájni fog, de azért kimondod. Pedig azt is tudod, hogy így neked is.

Párban szép az élet, de néha jobbnak tűnhet egyedül. Az egyik legfőbb ok, amiért gyermekfelügyelőként nem javaslom a kamaszaimnak, hogy komolyabb kapcsolatba kerüljenek vonzalmuk tárgyával: mert önmagukkal sincsenek jóban. Nagyon nehéz lesz úgy együtt lenni valakivel, hogy magukat sem bírják elviselni.

Amíg nem tudják elfogadni és szeretni önmagukat, sőt, nyíltan szidják is, addig lehetetlen, hogy valaki mással ezt jól csinálják.

Csak fájni fog s az nem jó. Persze ez kit érdekel? Bármi van is a maszkom mögött, ők egy felnőttet látnak. A felnőttek pedig egy réges-régi galaxis túlélői, akik valójában azért élnek még, mert a kamaszokat valakiknek el kell tartaniuk. Nem is szoktam szóba hozni, mert a szentbeszédek előtt a fülek záródnak.

Egy kapcsolat építészmérnöki végzettséget igényelne. Ahhoz, hogy minden érintett fél megfelelően épüljön, meg kellene tanulniuk önmagukat szeretni. Összekapcsolódni valakivel, megadni a módját valaminek, legyen szó bármilyen tevékenységről, divatjamúlt lett. Legnagyobb arányban az ételrecept lóg ki a sorból, amit viszonylag nagy gonddal készítenek el, majd evés helyett zabálással gyalázzák meg az elkészítés szentségét.

A kapcsolatokat jellemzően a megfogni, megragadni, leteperni, használni, kidobni igék uralják. A könnyű és hirtelen összeborulások után a be-, ki- és felborulások menetrendszerűen következnek. Játszmáink, játékaink igen kegyetlenek tudnak lenni s azokká is tesznek minket.

Nem tudom, ki bántotta előbb a másikat.

A szájjal verés népi hagyomány a világon mindenhol, nemcsak nemzetünk púpja ez.

Mikor két ember úgy dönt, hogy szabad akaratából megosztja az életét valaki mással, akkor nagy valószínűséggel azért teszi, mert erre vágyik és szeretné azt jól csinálni. Szeretne jól együtt lenni a másikkal.

De akkor mégis mi történik? 

Mélyen gyökerező szokásrendszerek feszülnek egymásnak, amiket összefűzni nem kis munka. Életmű kellene, hogy legyen. Az ember, bármilyen kapcsolatban is van egy másikkal, könnyen azon kaphatja magát, hogy nyelvének hegye éles késként szúródik bele a másik lelki világába. Hogy két ember miért bántja egymást, ha szeretni indultak, az nem rejtély. Nem tudják egymást szeretni és ez sem lenne még gond, hiszen ez egy folyamatos, izgalmas, élményekkel teli folyamat. Ezt azonban együtt kell végig csinálni, mindkét fél közös akaratával. Közös elszántsággal a másikkal való együttlét miatt.

Nem egyszerű kitalálni, vajon egy heves veszekedést végülis ki kezdett el? És ki szidja a másikat? Most ez a nagyanyám elvárása volt a fia felé, vagy apámé anyám felé? Ki az és mit akar idebent?

Azt gondolom, hogy a másik azt gondolja. 

Valahol itt van a csírája egy kiadós veszekedésnek, aminek egyértelmű célja, hogy mindkét fél sérüljön egy kicsit. Bizonyítva ezzel a világnak(ami nem más, mint szülei, annak szülei és más egyéb lények vélt vagy valós elvárásai), hogy alkalmatlan egy valódi párkapcsolatra. Addig agyal egyik, mígnem megfejti, hogy a másik mit gondol. Még szép, hogy kérdezés nélkül.

Például a Férfi a ruháját rendetlen módon (nem élére hajtva, kivasalva) otthagyta a közös lak központi helyén. Nő szerint ez rossz szándékkal, az ő bosszantására történt és természetesen mindig ez van és soha nincsen máshogy. Szóvá teszi, hogy már megint, mert Te mindig. Férfi felháborodik, visszaszól, hogy Te pedig állandóan, mert Te olyan vagy, amikor ilyen vagy.

A nyíróerők megfeszülnek és már hasítanak is. Sebek nyílnak, mélyülnek  és a lelket elönti a sötét anyag. Lám, érdemtelenek vagyunk, hiszen „ők” megmondták. Anyu, az ő anyja és annak az anyja és még sokan, a barátnők,  a barátok, az apu, az apja és minden rokonság. Ezerszer elismételték és mi is egymásnak, hogy a férfiak olyanok. A nők meg ilyenek. Évezredek óta így van, ezen változtatni nem lehet, nem érdemes, satöbbi.

S mindkét fél végtére is feszíthet a sűrűn szőtt elvárás pulcsijában, ami trendinek tűnhet. Az ebben való  izzadás nemcsak megszokott, de üdvös is. Hiszen kilógni a sorból nem szerencsés.

Mikor a nemek külön társaságban szót ejtenek a másikról, akkor egymást túlkiabálva megy az ilyen a tipikus férfi, olyan a tipikus nő, igyunk, mert úgysem lesz jobb. A falnak mindig állni kell.

Biztos, hogy nem arra lettünk teremtve, hogy gyilkoljuk egymást. És nem azért okozunk fájdalmat, mert ennek feltétlen így kell lennie. Valamikor régen elkezdte elhanyagolni ember az embert és mostanra nem fér bele az életünkbe az sem, aki velünk él. Legyen bármilyen nemű is. Annyira túltoltuk, hogy már saját magunk sem veszünk részt az életünkben. A feladatfüggőség kimerít mindenkit és mi, mint megoldandó, lekerültünk a listáról.

Ha a másik helyett fogalmazzuk meg, ami benne van, kizárjuk őt közösen vállalt egységünkből, ami mindkettőnk vágya volt. És mindig lesz is. Az együtt egy olyan hely, ahová minden nap el kell jutnunk. Egy folyamatos úti cél, ami nyaralásnak sem utolsó, csak tenni kell érte.

Értünk.