A Románné Bolba Márta józsefvárosi lelkésznőről szóló film leginkább egyfajta politikai imázsfilm lett, ami egy lelkész esetében nem túl szerencsés, függetlenül attól, hogy egyet értünk-e a megjelenített politikai nézetekkel vagy sem.
Mindezzel együtt, sokaknak fog tetszeni Takács Mária dokumentumfilmje, mert éppen egy olyan légüres térbe lép, amely az egyházak közéleti szerepvállalásának teljes hiánya miatt meglehetősen nagyra duzzadt. Sokan ünnepelni fogják, azok közül, akik nem csak kormányzati keresztény kurzusra kíváncsiak, sokan pedig nagyon mérgesek lesznek, mert eléggé egyoldalú és reflektálatlan bizonyos helyzetek árnyalt bemutatását illetően. És lesznek sokan értetlenek, akik még ha egyet is értenek sok mindenben a lelkésznővel, a film keretezése és egyoldalúsága miatt meglehetősen zavarban vannak. Ezt a zavart próbálom leírni.
Nem teszi helyre például azt a dilemmát és a legnagyobb kérdést, hogy hogyan politizáljon, vállaljon közéleti szerepet egy lelkész? Jó-e ez a modell, amit Márta képvisel? Védhető-e teológiai alapon az a típusú közéletiség, amely alapvetően az ellenzékiségben határozza meg magát? Azt gondolom, hogy - még ha lehet is azt mondani, hogy a Fidesz által meghatározott egyházi közélet hívta életre - az egyoldalú ellenzékiség ugyanennyire nem szerencsés az egyházi szolgálatban, mint a másik. Ez ugyanannak a lónak a másik oldala, pedig most arra lenne szükség, hogy valaki vezesse azt a lovat és ne egyik vagy másik oldalára csússzon át. A kereszténység mindig akkor a legerősebb, ha befogadásra képes és nyitott mindenki felé, ha integratív erőt képes felmutatni, és nem törésvonalak mentén határozza meg magát.
A másik ok, amiért nem igazán tudom hová tenni a Románné Bolba Mártáról készült filmet az, hogy nem látom, hogy mi is pontosan. Ha ez egy lelkésznő életét bemutató portréfilm – amint azt a cím is ígéri –, akkor miért nem látjuk keresztelés, esketés, hittanóra, bibliaóra, ifjúsági óra, beteglátogatás, temetés közben, ami sokkal inkább meghatározza az evangélikus lelkészek, pláne lelkésznők többszörösen túlterhelt hétköznapjait, mint hogy például tüntetésekre járnak.
Ennek nagyon prózai okai vannak: egyrészt a Józsefvárosi Evangélikus Gyülekezetben kevés esküvő, keresztelő, temetés és beteglátogatás van, mivel még mindig nagyon kicsi közösségről van szó. Másrészt, mivel Bolba Márta a forgatás alatt szülési szabadságon volt a második gyermekével, a bibliaórákat, hittanórákat, a Mandák házban lakó diákok alkalmait, egy másik lelkész tartotta meg, aki azonban meg sem szólal a filmben.
A gyülekezeti élet és munka nem teljesen valósághű ábrázolása mellett azonban nagyobb gondnak látom, hogy Márta közéleti szerepvállalásáról inkább szól ez a film, mint a lelkészi munkájáról. Emellett nagyon sok pontatlanság és figyelmetlenség is van benne, ami sokaknak szemet szúrhat. Miért nem tudjuk meg például, hogy mi történik akkor, amikor egyik társával cédulákat osztanak és az utcán beszélgetnek az arra járókkal? Habár ez az egész film egyik legérdekesebb része, mégis félrevezető, mert nem derül ki: ez vajon az időközi választási kampány része? Vagy csak istentiszteletre hívogató gyülekezeti szórólapokat osztanak?
Másik példa: többször elhangzanak olyan erős politikai mondatok – pl. „szavazz a változásra” – amelyek hallatán még úgy is felvontam a szemöldököm, hogy egyébként egyetértettem velük. Néhány ilyen mondat kihagyásával sokkal-sokkal hitelesebb maradhatott volna az üzenet. Bármi is szeretne lenni az üzenet.
Nehéz világi nyelvre lefordítani, miért érzem ezeket a tisztázatlanságokat, pontatlanságokat problémának, főleg egy olyan helyzetben, amikor minden bátor, elesetteket és kiszolgáltatott helyzetben lévőket támogató kiállás egyházi szereplők részéről úgy kell mint egy falat kenyér a közéletben. Főleg úgy, hogy Mártának és a megszólalóknak a legtöbb dologban igazuk van. Nagyon fontos az evangélikus gyülekezetek autonómiáját újra és újra hangsúlyozni és erősíteni. Nagyon fontos, hogy ne csak vasárnapi keresztények legyünk, hanem mindaz, amit hétköznap teszünk és ahogyan bánunk egymással és az elesettekkel minden nap ugyanúgy ezt közvetítse. Nagyon fontos, hogy hangja legyen az elesetteknek és hogy a periférián lévők is közösségre lelhessenek gyülekezeteinkben. Ezért álltam ki magam is Márta mellett az időközi önkormányzati választások idején 2017-ben.
De sokszor szót emeltem az ellen is, hogyha az egyházat, gyülekezeti életet, igehirdetést politikai programként vagy egy konkrét politikai nézőpont népszerűsítésére használják. Ezzel ugyanis a gyülekezet integratív ereje vész el, vagyis a gyülekezet veszti el a politikai palettán máshol elhelyezkedőket. És ez még mindig nem azt jelenti, hogy csendben kellene maradni vagy hogy ne lehetne közéleti vitákat lefolytatni.
Éppen azért kell az egyházaknak saját közéleti szerepvállalásukra komolyabb lehetőségként tekinteni, mert nem politikai közösségként beszélhetnének, hanem olyan közösségként, amelyben mindenféle politikai értékrend, mindenféle korosztály, mindenféle családi háttér megjelenik, és akkor működik jól, ha mindegyik megjelenik.
Ezt fogalmazza meg a filmben Márta egyik lelkész-társa, Lénárt Viktor is, ám még ez a mondanivaló is elvész a filmbeli keretezés miatt.
Az mindig zavarba ejtő, ha egy lelkész, lelkészi minőségben szinte kizárólag politikusként viselkedik vagy ha egy közélettel kapcsolatos alkotás nem a teljességre törekszik, hanem a megszólalók megjelenítése, kiválogatása és keretezése is azt a célt szolgálja, hogy egy politikai üzenetet sulykoljon. Márta, ebben a filmben sokkal inkább jelenik meg politikusként, mint lelkészként. Úgy látjuk itt, mint akinek lelkészi szolgálata alárendelődik politikai meggyőződésének. Hogy ez tudatos rendezői szándék volt, vagy a gyülekezeti élet nem-ismeretéből adódik, esetleg a saját politikai meggyőződés alátámasztását szolgálja ez keretezés, nem tudni. A végén mindenesetre sok szempontból hiányérzete támadhat a nézőnek.
Hallunk feszültségekről, elmaradó egyházvezetői támogatásról, de nem szólal meg benne a másik fél, sem a fenntartó, sem a püspök. Ez különösen azért zavaró, mert egyébként mindketten megjelennek, Gáncs Péter – azóta már nyugdíjas – elnök-püspök igehirdetéséből hallunk is részleteket.
Nem tudjuk meg, hogy az egyébként nagyon szépen fényképezett jelenetben, amelyben egy csoport bandukol és énekel a hegyen, mi és miért történik. Így ez – az egyébként nagypénteki passiójárást bemutató – jelenet is csak Márta mondanivalója szempontjából értékelhető, nem önmagáért.
Az alkotói szabadság természetesen mindezt lehetővé teszi, ám ha az alkotó célja a valós helyzet minél hitelesebb bemutatása, akkor szerintem sok fölösleges botlás van a filmben, amelyek miatt a végére, sajnos, el is csúszik. A záró jelenetben a lelkésznő arról beszél, hogy lelkésztársai nem tudnak cselekedni, érdeket érvényesíteni, elérni a döntéshozókig. Ez megint csak azt a benyomást kelti, hogy a lelkésznő itt is inkább politikai közösségének üzen, miközben a kollegialitás háttérbe szorul. Hiszen számtalan olyan intézmény működik Szombathelytől Szarvason és Békásmegyeren át Nyíregyházáig az evangélikus egyházban, ahol több ezer elesett embert – hajléktalanokat, bántalmazott nőket, időseket – gondoznak, tartanak életben evangélikus szeretetintézmények. Ha Bolba Márta valóban hálózatot szeretne építeni a lelkészek között, ahogyan a filmben állítja, akkor nehéz dolga lesz, hogyha egy országos terjesztésű filmben nemcsak, hogy elfelejti megemlíteni azon lelkészeket, akik több évtizedes munkát fektettek szintén nehéz helyzetben lévő településeken elesettek támogatására és csendesen építkeznek, de azt üzeni nekik, hogy ők nem csinálják jól. Olyan intézményekről beszélünk, amelyeknek több száz munkatársa és több ezer ellátottja van, volt is, lesz is, minden politikai korszakon átívelve. A Józsefvárosi Evangélikus Egyházközségnek egy saját intézménye van: a Mandák házban működő diákotthon, amelynek lakói szintén nem szólalnak meg a filmben.
Mindezek alapján azt lehet mondani, hogy a Mandák ház lelkésze leginkább egyfajta politikai imázsfilm lett, ami, egy lelkész esetében sosem szerencsés, függetlenül attól, hogy egyet értünk-e a megjelenített politikai nézetekkel vagy sem. Már akkor is sokkal pozitívabban értékelhetnénk ezt az alkotást, hogyha az kiderült volna, hogy mi a célja. A rendező elindult egy alapfelvetéssel – felteszem azzal, hogy itt valaki nagyon klassz dolgokat csinál, ami így is van –, de nem mutatta be, vagy csak nagyon egyoldalúan, a jelenlévő feszültségeket. Pedig néhány mondat kihagyásával és a megszólalók körültekintőbb válogatásával is ugyanilyen erős maradhatott volna az egyik elsődleges üzenet, hogy a közösségépítés a cél, így azonban borítékolható a - nem teljesen alaptalan - felháborodás.
Fontos, hogy valaki lelkészként meri hallatni a hangját a közéletben, sőt, nem győzöm újra és újra hangsúlyozni, hogy mekkora szükség van rá. Ám, vannak kérdések, amelyek, bármily nehezek is, jobb, ha nem maradnak megválaszolatlanul.
