Megválasztottuk az új Európa Parlament tagjait, akik 28 (a Brexit után majd 27) ország közel 500 millió európai polgárát képviselik.

MegválasztotTUK? MegválasztotTÁK! – mondják azok, akik nem járultak az urnákhoz.

Miért is nem? Nem érzik magukénak Európa ügyét? Távolmaradásukkal tiltakoznak valami/valaki ellen? Lelkiismeretük azt diktálta, hogy jobb, ha kimaradnak ebből az egészből? Arra gondolnak, egy szavazat nem oszt, nem szoroz? Úgyis a fejünk fölött dőlnek el a dolgok? Elfelejtették, hogy a választás napja van? Nem volt olyan párt, amelyikre szívesen leadták volna a voksukat? Jobbnak vélték, hogy azok hozzanak döntést, akik inkább értenek a közügyekhez, mint ők? Vagy egyszerűen más programjuk volt aznap?

Az idei választáson az átlagos részvételi arány uniós szinten 50,95 százalékos volt, magasabb, mint az elmúlt húsz évben bármikor, de ez még mindig azt jelenti, hogy 200 millió ember elfogadta, hogy a választókorúak alig több, mint fele döntsön – őket is érintően, nélkülük.

A mostani választás eredménye kinek tetszik, kinek nem. Nemtetszésüknek gyakran azok is hangot adnak, akik a véleményüknek a szavazáskor nem, hiszen oda se mentek.

A világon számos helyen kötelező az urnákhoz járulni, például több Dél-amerikai országban, Ausztráliában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban… Az Európai Unió országai közül Belgiumban, Bulgáriában, Cipruson, Görögországban és Luxemburgban kötelező a voksolás.

Azt hihetnénk, hogy ezen országok mindegyikében ha nem is 100 százalékos, de az igazolt távolmaradásokkal 90 százalék körüli a részvétel. Belgiumban és Luxemburgban 1979-től, amióta közvetlenül választják az EP tagjait, ez így is van.

Azonban Görögországban, Cipruson és az idei voksolástól már Bulgáriában is a kilátásba helyezett szankciók ellenére a részvétel nem emelkedik ki az európai átlagból. Nyilván az ottani állampolgárok nyugodtak voltak afelől, hogy bár meg van szabva a büntetés összege, a hatóságok nem járnak utána, hogy ki nem ment el szavazni.

Miért, hát Belgiumban vagy Luxemburgban mikor volt bárkinek is kellemetlensége abból, hogy nem élt ezen állampolgári kötelességével, akár európai akár önkormányzati vagy nemzeti parlamenti választásról volt szó? Gyakorlatilag ezekben az országokban sem alkalmazzák a kiróható büntetéseket. Miért mennek el mégis szavazni – kérdeztem egy belga rádiós újságírót.

– Egyszerűen azért, mert úgy érzik, nemcsak kötelességük, hanem felelősségük is, hogy véleményt nyilvánítsanak – hangzott a válasz. S akik valamilyen módon nemtetszésüket akarják kifejezni, azok is inkább üresen vagy érvénytelenül (pl. áthúzva) dobják be a szavazócédulát.

Máltán viszont annak ellenére, hogy nem kötelező a voksolás, a választópolgárok nyolcvan százaléka véli úgy, hogy ne nélküle szülessen döntés arról, milyen meggyőződésű, elkötelezettségű, beállítottságú, habitusú, stb. ember képviseli őt a parlamentben.

Ezek szerint nem az számít, hogy kötelező-e választani.

Ha valamely diktatúra megfosztja az állampolgárait a választás lehetőségétől, az tragikus, szomorú, elkeserítő, felháborító, és még jól emlékszünk arra, milyen is volt ez hazánkban az egypártrendszer idején.

De hogy valaki önként lemondjon arról, hogy éljen a szavazati jogával, az még azok esetében is különös, akiknek nincs személyes tapasztalatuk arról az időszakról. Viszont ha épp az panaszkodik, bosszankodik, kifogásolja a szavazás eredményét, kritizálja a választók döntését, aki nem voksolt, pedig megtehette volna – nos, az nézzen a tükörbe.

(Fotó: en.news-front.net; EPA)