Nem mindegy, hogy valódi csatornaként elősegíti a köz médiája a gondolkodást, vagy helyettünk megalkotja a véleményünket.

A nyolcvanas évek kellős közepén voltam gimnazista. Anyu minden reggel kirakott a tízórai mellé egy 10 forintost, a trafikos Lali bácsi meg a tízesből megmaradó 50 fillér borravalóért össze is készítette és a kis ablakon soron kívül ki is adta az újságjaimat: a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet, a Népszabadság és a Népszava is 1 forint 80 fillérbe került, a Népsport 2 forint 30 fillér volt.

Utólag visszatekintve nem tudom, mire fel volt ez a nagy igyekezet, hiszen a négy politikai napilap szinte ugyanazt írta – a nyolcvanas évek Magyarországán nem beszélhettünk se tárgyilagos, se pontos hírszolgáltatásról. Kiegyensúlyozottság, felelősség a média kapcsán talán még fel sem merült. A sajtó ugyan belement vitákba, de csak finoman, szőr mentén, az értékrendi különbségek, az ezekből fakadóan ütköző, ütközgető vélemények igencsak szűkre szabott határok között nyilvánulhattak meg. 

Talán nem véletlen, hogy ez jutott eszembe a közszolgálati média jelenlegi helyzetéről...

Tévénkről a búsuló juhász nipp ugyan leesne, de a csipketerítőt lassan rátehetném – alig tévézünk. A közszolgálatinak csúfolt csatornákra pláne nem kapcsolunk, csak az M4-ről tudom, hogy az nálunk a nyolcas gombbal érhető el. Míg korábban a különböző csatornák híradóihoz igazítottam az estéimet, ma már hírműsort sem nézek.

Pedig ha híréhségem támad,

ha tárgyilagos és alapos hírszolgáltatásra, kiegyensúlyozottságra, eltérő értékrendek és különböző vélemények kulturált összevetésére vágyom, elvileg elég lenne egyetlen csatornát néznem: a közszolgálati hírcsatornát.

Mondom, elvileg elég lenne...

De nem elég. Nem elég, mert sok.

Nekem sok volt, ahogyan sulykolta, amit sulykolni akart, ahelyett, hogy árasztotta volna az információkat ezerrel és ezerfelől, és hagyott volna gondolkodni, véleményt alkotni.

A közszolgálatiság lényege a köz, a közösség szolgálata. Minden közösségben vannak, akik egy követ fújnak és vannak, aki kevésbé állnak közel a tűzhöz. De aki szolgálatra, a köz, a közösség szolgálatára szegődött, ne legyen finnyás! Ontsa az információkat, segítse az eligazodást, legyen valódi csatorna!

Persze, a csatornán is vannak szűrők, és amikor a szólásszabadságot maximum az önkontroll korlátozza, akkor a közszolgálati médiában is kell a szűrő. De ugyanaz a szűrő! És "szűrésnél" ne a tűztől való távolság határozza meg, hogy közszolgálatilag kinek a hangját hallhatjuk, ne az számítson, ki mondja, hanem hogy mit mond – a néző, hallgató, olvasó értelmes, gondolkodó lény, majd dönt, értékel, ítél.