Világgá menni, vagy itthon maradni?
Rab Krisztina 2019. május 08.

Világgá menni, vagy itthon maradni?

Külföldön élő magyarok és hazánkban maradt hozzátartozóik nyilatkoztak a SZEMléleknek tapasztalataikról, motivációjukról, terveikről.

airport2.jpg

Édesanya megsütötte a pogácsát, azt fia a tarisznyába rakta és elindult világgá, szerencsét próbálni, hogy később gazdagon, vagy hősként térjen haza.

Abban a mesebeli korban a világgá induló fiú történetét szájára vette a falu, megénekelte a krónikás – a ma úton, vagy már távol lévőket alig vesszük észre.

Alig vesszük észre őket, mert rengetegen vannak.

Szinte már természetes, hogy minden családban van, aki külföldre ment, ott éli az életét, tanul, dolgozik. Átmenetileg vagy véglegesen idegenben rendezkedik be.

A külhonban szerencsét próbálókat motivációikról kérdeztük. Legtöbbjük – ahogyan az várható volt – anyagi okokkal magyarázta távozását, de akadt olyan is, aki az őt itthon körülvevő légkört nem tudta elviselni. Megoszlik a hazatérni akarók és a kint véglegesen letelepedők száma is, de sokan még bizonytalanok a kérdésben. Egy dolog azonban biztos: senki nem jó kedvében indult útnak.

airport1.jpg

András, 34 éves, Svájc:

Visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam, pedig otthon sem kerestem rosszul. Már csak turistaként szeretnék visszamenni: mióta anyukám is kiköltözött hozzám, semmi nem hiányzik Magyarországból. Nem az anyagiakról beszélek, mert nem a pénz miatt maradok - itt levegőt venni is más. Itt az emberek nem egymással foglalkoznak, hanem figyelnek egymásra. Minden sztereotípia ellenére itt ismerem a szomszédaimat - az otthoni a köszönésemet sem fogadta.

Anett, 21 éves, Egyesült Királyság:

Otthon nem találtunk normálisan fizető munkahelyet, meg a szüleimmel sem volt túl jó a kapcsolatunk. Itt a párom rögtön jó munkát kapott, gyorsan ki tudtam jönni utána, itt született a kisfiunk is. Hamarosan egy tanfolyamot kezdek, hogy irodában dolgozhassak, mint otthon. Ennek ellenére néha elegünk van mindenből, olyankor azt mondjuk, "oké, egy hónap és hazamegyünk", de aztán elkezdünk mérlegelni, és rájövünk, hogy nem érné meg. Otthon nem éreznénk magunkat anyagilag biztonságban.

Blanka, 29 éves, Németország:

Tanári diplomám van, pályakezdőként vicces fizetésem volt. A férjem már dolgozott kint, ezért esküvő után úgy döntöttünk, megalapozzuk az egzisztenciánkat. Lassan két éve költöztünk ki. Azt mondhatom, mindenünk megvan, pedig csak a férjem dolgozik, de hiányzik a családunk. Karácsonykor örömmel fogadták a hírt, hogy kisbabát várunk, és nyáron hazaköltözünk, annak ellenére, hogy tudjuk, nehéz lesz otthon. Ezért nem is mondjuk, hogy végleg hazamegyünk...

Csaba, 29 éves, Hollandia:

Tavaly április után jöttem ki, nem anyagi okokból. Jó állásom, biztos egzisztenciám volt, de úgy éreztem, megfulladok: emberileg nem láttam perspektívát magam előtt. Most még várok: a lakásomat csak kiadtam, mert nem teszek le arról, hogy hazamegyek, de egyelőre még a jelét sem látom, hogy otthon jobb legyen.

Erika, 32 éves, Egyesült Királyság:

Azért jöttünk ki, mert volt két hitelünk, amit ha az otthoni fizetésünkből kifizettünk, akkor nem maradt egy fillérünk sem. Úgy terveztük, hogy visszatörlesztjük és hazamegyünk. De nem így történt: visszafizettük, mégis ittragadtunk, a kisfiunk is itt született. Egyszer talán majd hazaköltözünk, de az még nagyon messze van. A gyerek jövőjét helyezzük előtérbe, és most úgy gondoljuk, itt jobban tud majd érvenyesülni, mint otthon. Sajnos.

Gábor, 35 éves, Egyesült Királyság:

Mi másodszorra vagyunk kint - először nehezen viselte a feleségem, honvágya volt, ezért visszaköltöztünk Magyarországra. Adtunk magunknak több mint egy évet, de anyagilag sajnos egyikünk munkahelye sem volt annyira biztonságos, hogy érdemesnek találjuk az otthonmaradást. A közeli céljainkat lassan elérjük, bővült a családunk is, de kicsi az esélye, hogy hazaköltözzünk: szeretünk itt élni, itt reményteljesnek látjuk gyermekünk jövőjét.

János, 39 éves, Egyesült Királyság:

Otthon teljesen ellehetetlenült az élet. Annyit lehetett keresni, hogy ne haljunk éhen, de élni, házat, autót venni, nyaralni, kikapcsolódni "felejtős" volt. Itt minimálbérből sem luxus felöltözködni márkás ruhákba, autót fenntartani, nyaralni menni. Persze érezzük, hogy nem otthon vagyunk. Szeretnénk, ha a fiunk perfekt lenne angolból, és szeretnénk itt tölteni legalább 10 évet, hogy angol nyugdíjat kaphassunk, mert nyilvánvaló, hogy a magyar semmire nem lesz elég, de egyszer szeretnénk hazamenni.

Kata, 43 éves, Németország:

Válás után jöttem ki, mindent magam mögött akartam hagyni. Beszélek németül, gyorsan találtam a végzettségemnek megfelelő állást, de a gyerekek még közel két év alatt sem tudtak, de talán nem is akarnak beilleszkedni. Lehet, hogy rossz döntés volt rögtön a válás után dobbantani: nem csak az édesapjukkal, hanem a barátaikkal is megszakadt a napi kapcsolatuk. Ők vissza szeretnének menni, otthon szeretnének majd érettségizni, de otthon nem tudnám normálisan eltartani magunkat. Nagyon nehéz így, sokat vitázunk: félek, ők inkább az apjukat és Magyarországot választanák.

Katalin, 34 éves, Egyesült Királyság:

A gimnáziumi osztálytalálkozónkon derült ki, hogy az osztálytársaim fele külföldön él. A magyarországi fizetésem ugyan tipikusnak mondható volt - éhenhalni sok, élni kevés -, de én elképzelni sem tudtam, hogy elhagyjam Magyarországot: a Himnuszt ma is könnyezve éneklem. 28 éves voltam, amikor teljesen váratlanul kiderült, rákos vagyok. Túléltem, de feléltem a sajátom mellett a családom, a szüleim és a testvérem tartalékait is - nem kérték, de vissza szeretném adni. Ezért jöttem ki, de nemsoká végre végleg hazamegyek.

Léna, 30 éves, Norvégia:

Fél évre indultam, de öt éve itt vagyok, mert kutatni jöttem, de szerelmet is találtam. A vőlegényem viszont Magyarországba is beleszeretett, ezért úgy döntöttünk, itt lesz az esküvőnk, de otthon fogunk élni. Pest mellett vettünk telket, őszre felépül a házunk. Ezt innen az esküvőszervezéssel párhuzamosan "kilogisztikázni" kicsit bonyolult, és kicsit amiatt is szorongok, hogy a magyar mindennapokat hogyan éljük majd meg, de bízom magunkban és a szerelmünkben, hogy ha lesznek is nehézségeink, együtt majd megoldjuk.

Magdolna, 32 éves, Egyesült Királyság:

Mindketten elveszítettük a munkánkat, és hirtelen nem is találtunk mást, amikor jött "a lehetőség". Kizárólag az anyagiak miatt indultunk el: a páromnak van két nagy lánya, akik után gyerektartást kell fizetni, emiatt a mi közös jövőnk otthon elég kilátástalan volt. Tele vagyunk tervekkel, vágyakkal, amiket csak itt mertünk megfogalmazni, mert itt megvan az a biztonságérzet, amire Magyarországon is vágytunk volna. Nem kell amiatt aggódnunk, hogy ki tudjuk-e fizetni a csekkeket, az albérletet vagy hitelt. És ez volt az elsődleges cél, "élni"! A kislányunk már itt született, neki már itt vannak a gyökerei. Magyarul beszélünk vele, de nem tervezzük a hazatérést, mert nem látunk semmilyen változást, ami miatt megérné hazaköltözni.

Máté, 24 éves, Egyesült Királyság:

Nevetségesen kevés volt otthon a fizetésem, hiába van diplomám. Itt tudok félretenni, anyagilag lassan elérem, amit terveztem, úgyhogy ha minden jól megy, jövőre hazamegyek. Mert azért itt sem egyszerű az élet.

Miklós, 41 éves, Kanada:

4 éves volt a fiunk, amikor kijöttünk, mert nem boldogultunk, bármennyit dolgoztunk. Itt egészen mások lettek a problémáink: már nem az volt a kérdés, hogy megvehetem, vagy sem, hanem hogy melyiket vegyem meg. Itt megszülethetett a kislányunk is, otthon nem mertünk belefogni a tesó-projektbe. Nem tartjuk kizártnak, hogy egyszer hazamegyünk, mert ízig-vérig magyarok vagyunk, de egyelőre még korai erről beszélni.

Noémi, 25 éves, Málta:

Otthon 2-3 munkahelyen napi 16 órákat dolgoztunk, mégsem tudtunk megélni. A bátyámmal ketten jöttünk ki, és itt megtaláltuk a számításainkat: egy munkából kényelmesen elvagyunk, félre is tudunk rakni. Eszünk ágában sincs visszamenni: 4 év alatt nemhogy javult volna, csak rosszabb lett a helyzet.

Szilvi, 47 éves, Ausztria:

Nem tudtuk a lakáshitelünket törleszteni, mélyen ár alatt elárverezték a házunkat, de albérletet sem bírtunk volna fizetni. Kapóra jött, hogy itt lakhatással kínáltak álláslehetőséget a férjemnek, és hamarosan én is találtam munkát. A gyerek az anyósomhoz költözött, most végez a középiskolában, és jön ki ő is. Nem egyszerű itt sem az élet, nagyon sokat dolgozunk, de van látszatja. Most kicsit kétségbe vagyok esve, mert anyukám lebetegedett, mellette lenne a helyem - az agyam folyton otthon jár, de csak jövő héten tudok menni. Gyakran, havonta hazajárunk, de annak kicsi a valószínűsége, hogy hazaköltözünk.

airport.jpg

A XXI. századi fiúk és lányok, férfiak és nők, akik napjainkban világgá mennek, maximum a mindennapok hőseivé válhatnak, jólétük, "gazdagságuk" viszonylagos, de már az itthon maradók sorsa sem csak a zsebkendővel integetés, a könnycseppmorzsolgatás, a viszontlátásban reménykedés.

Amikor valaki bármilyen okból a külföldre költözés mellett dönt, egy új, jobb élet reménye körvonalazódik benne. Vele történnek a dolgok, éri egy csomó új hatás, miközben az itthoniaknak csak a hiánya marad, a csendes gyötrődés és az aggodalom. Vagy mégsem?

airport3.jpg

Anna, 54 éves:

Megértettem, elfogadtam és támogattam is a fiaimat a külföldi munkavállalásban. Megértem és elfogadom azt is, hogy már csak látogatóba akarnak hazajönni. Ugyanakkor nagyon hiányoznak. Anyaként gyakran bánt a gondolat, hogy csak a tanulás lehetőségét tudtam nekik biztosítani, és nem tudtam többet, eleget adni, mert szinte teljesen egyedül neveltem fel őket. A legrosszabb az első karácsony volt - nem engedték őket haza, teljesen egyedül voltam. A magamat ostorozó gondolatok mellett olykor tehetetlen dühvel szemlélem mindazt, ami itthon zajlik, amiért el kellett menniük. Gyakran mondják, hogy költözzek ki hozzájuk, de nem beszélek angolul. Most még félek a változástól, de nem tartom kizártnak, hogy néhány év múlva, nyugdíjasként velük, ott, a közelükben fogom élni az életem.

Péter, 48 éves:

Jó látni, ahogyan a lányunk megállja a helyét, ahogyan boldogul 2500 km-rel odébb is. Naponta többször is beszélünk, skypeolunk: halljuk csacsogni, látjuk a szemét ragyogni, és boldogok vagyunk, mert boldognak látjuk. Nem téma köztünk, hogy hazajön-e, annyira egyértelmű. És mivel már nincs senki, semmi, ami minket az édesanyjával itt tartana, hamarosan költözünk mi is a gyermekünk után.

Regina, 50 éves:

Az lányom egyetemi szakmai gyakorlatát töltötte a Dominikai Köztársaságban - eredetileg 3 hónapra ment, végül pont egy év elteltével jött haza. Most befejezi az egyetemet, és készül visszamenni. Megértem őt, nem is marasztalom: gyermekkori álmát váltja valóra, és a Balatonon nem lehet belőle delfinkutató. De nagyon nehéz... Az eszemmel elfogadtam, tudom, hogy a maga útját kell járja, és nekem is az a legfontosabb, hogy boldog legyen, de a szívem megszakad. Miközben büszke vagyok rá, féltem őt rettenetesen: a tyúkanyóságom, amivel a magam közelében, biztonságban szeretném tudni a gyerekeimet, viaskodik az elmémmel. Tudom, hogy engednem kell őt, és bízni, hinni abban, hogy elég erős és a világ másik felére is elér az a láthatatlan kötelék, ami haza, vagy ha nem is haza, de közelebb hozza, húzza őt.

Saci, 57 éves:

A nagyobbik fiam 4 évvel ezelőtt a feleségével költözött Franciaországba, ott született az unokám is. Nagyjából kéthavonta találkozunk: hol ők jönnek, hol mi megyünk. Eleinte haragudtam rájuk, úgy éreztem, nem ezt érdemlem. Aztán lassan rájöttem, hogy ez nem rólam szól: ma már örülök, hogy a saját életét éli, és nem a szoknyámon ül. Ráadásul látom, hogy a szomszédasszony lányáék hiába laknak két utcányira, rá sem nyitják az ajtót, én viszont hetente többször beszélek a fiamékkal. Nemrégiben a kisebbik is előállt a gondolattal, hogy a bátyja után megy, mert nem találja itthon a helyét, sehogyan sem jut ötről hatra. Azt beszéltük a férjemmel, hogy akkor már végképp csak az anyukám lesz, aki miatt nekünk maradnunk kell. Ápolom őt, ameddig lehet, de a saját öregkorunkat csak gyerekeink, unokáink közelében tudjuk elképzelni.

Zsuzsi, 47 éves:

Vegyes érzésekkel engedtem el a lányom: örültem, hogy azt az életet kezdi élni, amiről én csak álmodoztam huszonévesen, hogy mer lépni, amikor látja, hogy itt reménytelen, de közben aggódtam, féltettem, hogy nem leszek mellette, hogy egyedül kell helyt állnia egy teljesen ismeretlen közegben. Talpraesett, okos lány, minden akadályt sikerrel vett: dolgozik, jól keres, lakást bérel, utazgat. Közben nekem tönkrement a kapcsolatom, a munkahelyemen is sok a feszültség, alig bírom fizetni a fizetnivalókat, ezért úgy döntöttem, kiköltözöm hozzá. Árulom a házat, áron alul, mindent gyorsan felszámolok, csak mihamarabb indulhassak hozzá.

Nincs pontos adat arról, hány magyar keresi külföldön boldogulását – 300 ezertől egymillióig tartanak a becslések. De elég csak szétnézni a közösségi oldalakon, az ismerőseink közül mennyien élnek, dolgoznak határainkon kívül – az arányuk többé-kevésbé leképezheti a valóságot.

Az aktív korúak, a fiatalok tömeges elvándorlásának főként gazdasági oka van – ha elindul utánuk a szülők generációja, annak érzelmi oka lesz: a család megtartó, összetartó ereje, a szeretet és a ragaszkodás felülírja a haza fogalmáról eddig gondoltakat is, hiszen "ott vagy otthon, ahol szeretnek".

süti beállítások módosítása