Pár nap alatt rágcsálók lepték el a híreket, a véleményeket, a médiumokat. Ha hagyjuk, az állatság a gondolatainkba, szavainkba, tetteinkbe is beférkőzik.

A történelmi tapasztalat arra utal, hogy aligha létezik olyan alacsony szintje a társadalmi megnyilvánulásoknak, amit ne lehet alulmúlni. Ezért a hazai közbeszédben eluralkodott patkányozást is érdemes a helyén kezelni – volt és nyilván lesz is ennél alantasabb megalázása emberek egy-egy csoportjának.

De hol is a helye a patkányoknak és a patkányozásnak? Leginkább a szennycsatornákban, a lefolyók alsó kijáratánál, ahol általános esetben tényleg csak a patkányok járnak. Napjainkban az a sajnálatos helyzet állt elő, hogy vagy mi mentünk le a civilizált berendezkedés legaljára, vagy a szenny jött fel, költözött be a nappalinkba, a köztereinkbe - megközelítés kérdése. A végeredmény ugyanaz: a kellemetlen rágcsálókat megszégyenítő buzgósággal terjesztjük, osztjuk a verbális fekáliát, miközben csodálkozunk, hogy Ferenc pápa miért beszél nekünk szellemi koprofíliáról.

Ami a tényeket illeti: most éppen egy ellenzéki képviselő elfogadhatatlan, dehumanizáló megjegyzését igyekszik a másik politikai oldal felhangosítani, holott a balról érkező megszólaló nem a hazai közbeszéd terepén elsőként "elkövette" azt, amit, hanem "követte", amire előtte már jobbról is vetemedett egy másik párt tagja. S mielőtt elkezdenénk centizni, hogy ki kezdte előbb, meg ki mondott valaha ennél is csúnyábbat (bele sem merek kezdeni a felsorolásba), vegyük észre: időnként mi, átlagpolgárok sem vagyunk különbek. Amilyen könnyű a kamerák kereszttüzében ezt vagy azt üzenő megmondókra mutogatni, hogy lám, "ezek ilyenek", olyan nehéz, fájó belátni, hogy akár névvel, de gyakran névtelenül ezeknél ezerszer cifrábbakat vágunk rendszeresen egymás fejéhez.

Nem tegnap, nem pár hónapja kezdődött ez az egyre embertelenebb kommunikációs folyamat, amely épp az emberségünket hámozza le rólunk. Mi marad végül? Indulatos, állatias megnyilvánulások.

Ironikus módon az ilyen patkányozások által maga az elkövető süllyeszti le saját énjét a rágcsálók szintjére. Vagy akár annál is lentebb.

Ha fel szeretnénk ismét emelkedni az emberi méltóságunkat megillető szintre, ahhoz szerintem két gyakorlat együttes megvalósításán át vezet az út. Egyrészt nem veszünk részt a fekália terjesztésében, másrészt még alaposabban odafigyelünk saját magunk és környezetünk megnyilvánulásaira (ebben a fontossági sorrendben), hogy minél inkább felfelé húzzuk a közbeszédünket. Nem a többiekét, nem másokét, hanem a mi közös beszédünket.

Komoly kihívás, embert próbáló feladat. Ha igazán szeretnénk, együtt sikerülni fog.

(Illusztráció: seattle.cbslocal.com)