Az egyik első első intelem, amit szüleimtől kaptam, és ma is a fülemben cseng, hogy "senkinek a nevével ne viccelődj!". Egyik óvodás csoporttársamnak ugyanis Bugyinka volt a vezetékneve, amit igencsak mókásnak találtam.

Azt persze már nem tartottam annyira viccesnek, amikor az én nevemen élcelődtek. Mondjuk, el kell ismerni, a Hiszti-Kriszti olykor elég találó volt, de amikor az anyakönyvvezető "házasságkötés folytán" önhatalmúlag átkeresztelt Gizellára, annak már nem örültem annyira...

A gyerekkori szabályok felnőttkorra a személyiségbe épülnek – a nevekkel való szórakozás tilalma bennem olyan önkorlátozó magatartást alakított ki, hogy főszerkesztői unszolásra sem írok "Rabok vagyunk, vagy már szabadok?" címmel március 15-én semmit...

Valószínűnek tartom, hogy politikusaink többségének volt gyerekszobája, és ismerik ők is a tiltást: "senkinek a nevével ne viccelődj!".

Ezért is olyan elszomorító látni, amit például az EP-kampány részeként felnőtt emberek e téren művelnek.

A nevünket ugyan szüleinktől kapjuk, de kiskorunktól kezdve eldönthetjük, hogyan szólítsanak minket, sőt, nagykorúként azt is, hogyan hívjanak – ha máskor nem, házasságkötéskor ez egy mindenkinél felmerülő kérdés. A házassági névviselés szabályai ma már a feleség és a férj számára is lehetővé teszik nevük házasságkötés révén történő megváltoztatását. A döntést, hogy a nő és a férfi feleségként és férjként hogyan viseli nevét, számtalan érzelem és körülmény befolyásolhatja, de általánosságban mindenképpen jelzésértékűnek tekinthető.

Ahogyan jelzésértékűnek tekinthető az is, ha valaki a döntést semmibe véve ezzel élcelődik, vagy éppen manipulál.

Amikor egy nő úgy dönt, hogy születési nevét megőrizve nem veszi fel férje nevét, akkor nyilván azt kívánja kellő határozottsággal – és férjével egyetértésben – jelezni, hogy a házasságba egyenrangú félként lép be, egyéniségét megőrzi, őt nem a családi állapota, de még csak nem is a férje fogja meghatározni.

Amikor egy férfi ezt a döntést semmibe veszi, akkor egy nő döntési szabadságát kérdőjelezi meg. Ez az az eset, amikor a nő, legyen Anikó vagy Klára, mosolyogva legyint és túllép. Bolond lukból bolond szél fúj.

Amikor egy párt képviselője teszi ugyanezt, akkor a nők döntési szabadságát kérdőjelezi meg. Nem csak Anikóét, nem csak Kláráét.

Politikusként, közíróként nem a magánvéleményének ad hangot, hanem pártja hangját erősíti fel. Erre már nem legyinthet sem Anikó, sem Klára, hogy "bolond lukból bolond szél fúj"! Teljesen mindegy, hogy narancs vagy szegfű volt oviban a hangadó jele, teljesen mindegy, milyen ok, érdek, komplexus áll a háttérben, alapvetően elvárható a tisztelet. Tisztelet a személynek, a nőnek és bármiféle magánjellegű döntésnek.

Az ettől eltérő magatartás már az óvodában sem volt elfogadható.