Aki követni akarja Jézust, nem úszhatja meg a konfliktusokat, nem kerülheti el a saját keresztútját.

Egyre elterjedtebb szokás Nagyböjt valamely napján, jellemzően Nagypénteken városi keresztutat tartani egy-egy településen. Szülővárosomban ennek már több évtizedes hagyománya van, ilyenkor akár főbb útvonalakat is lezárnak – az esemény nem titkolt célja "kivinni" a templom falain kívülre, a "világba" a 14 stációból álló szenvedéstörténetet, hátha megérinti a cselekmény, vagy legalább annak látványa azokat is, akik egyébként maguktól nem vennének részt egy ilyen alkalmon. Ezt a lakosság, a közlekedők ilyen-olyan mértékletességgel szokták elviselni, az érdeklődő nézelődéstől a mérgelődő türelmetlenkedésig sokféle reakcióval szembesültem az évek során.

Egy másik hazai nagyváros tavalyi keresztútja sokkal kevesebb felbolydulást eredményezett, hiszen autós forgalmat nem érintve, csupán a belváros egy részét körbejárva vonult az egyébként igencsak jelentős tömeg imádkozva, énekelve. Akár felemelő is lehetett volna az esemény, ha nem az lett volna a zárszó a helyi püspök részéről, hogy "úgy tűnik, ebben a városban is vannak no-go zónák". Az aktuálpolitikai utalás nemcsak engem ütött szíven, hiszen a mellettem álló pap barátom szemöldökét összevonva úgy fogalmazott: "ez nem volt éppen átgondolt megfogalmazás". A katolikus főpásztor nyilvánvalóan arra utalt, hogy a vonulás egy szakasza olyan területet érintett, ahol rendszeresen össze szoktak gyűlni fiatalok csoportjai beszélgetni, hétvégén kikapcsolódni. Ezeket a fiatalokat gyors ütemben kérték távozásra, máshol szórakozásra a menetet biztosító hatósági személyek, s mikor odaért a tömeg, hogy, hogy nem, néhány félhangos megjegyzéssel kommentálták az ifjak, amit láttak, s ami miatt odébb lettek tessékelve.

Ez a történet önmagában nem érdemelt volna meg egy cikket, ám eljött az újabb városi keresztút ideje ugyanazon településen. Aligha a véletlen műve, hogy az útvonal épp csak annyiban módosult, hogy pont elkerülje azt a bizonyos "zónát". A püspöknek ezen szerencsés változás mellett lehetősége lett volna ha nem is kifejeznie, hogy egy éve nem túl találóan fogalmazott, de legalább nem ott folytatni, ahol abbahagyta. Nem élt a lehetőséggel. Ismét tartott ugyanis zárszót, amelyben elmondta: "igyekeztem nem odafigyelni a járókelőkre", de azért véletlenül csak meghallotta, hogy egy pár egyik tagja mit mond a másiknak. És ráadásul nem volt semmi extra a megszólalásban, csak ennyi: "tudod, Nagypéntek van".

Ezek után sajnos úgy tűnik, az illető egyházi vezető mintha nem értené teljesen, mit tesz saját maga, illetve mit kellene keresztényként tennie.

Ha ugyanis valaki imádkozva kivonul a nyilvánosság terepére, ezzel előidéz egy helyzetet. Hacsak nem magamutogatás a cél, akkor a megszólítás, meghívás, megérintés lenne az. Ennek viszont alapfeltétele, hogy igenis figyelemmel vagyok a másik iránt, érdekel a sorsa, vállalom, hogy reakciókat kapok, hogy kapcsolatba akarnak velem kerülni.

Én igenis nyitott szemmel és nyitott lélekkel vettem részt az alkalmon. Így például észrevettem egy idős nénit, aki valószínűleg egészségügyi okokból nem tudta velünk járni a keresztutat, de emeleti ablakában gyertyát gyújtott, odaintegetett a menetnek, néhányan mosolyogva üdvözölték. Rosszat tettek volna ezzel? Észrevettem aztán egy párt is: a férfi tolószékben ült, fél lába levágva, mellette állt egy hölgy, talán a felesége. Valamiért úgy sejtem, külföldiek lehettek. Értetlenül néztek ránk, nem is fértek el mellettünk a szűk utcarészen, én pedig kedves mosollyal és egy fejbiccentéssel köszöntem meg nekik, hogy türelmesen kivárják hömpölygésünk elvonulását. Kétségkívül magamba fordulva elmélyedhettem volna Krisztus szenvedésének átélésében, de valahogy ezt éreztem ott és akkor a leginkább helyénvaló tettnek. Volt pár kedves szavam fotós barátomhoz is, aki, bár neki ez péntek esti extra megbízás, időn túli munkaidő volt (ráadásul munkaszüneti napon), nagy figyelmességgel, az esemény lényegét megragadva dolgozott. Láttam fiatalokat, akik kritikusan, de nem bántóan figyelték a tömeget, pultosokat, akik otthagyták egy perc erejéig a bárt, hogy az utcára kilépve megnézzék, mi ez a csődület. Az út végéhez érve sok kedves ismerőssel, baráttal váltottunk pár szót (innen tudom, hogy ezúttal sem csak engem zavart a püspök újabb megnyilvánulása). Összességében sok-sok lélekmozgató pillanatot raktároztam el szívemben. Nem hinném, hogy ne tudtam volna mindeközben odafigyelni a sok százszor végigelmélkedett keresztútra, amely a maga monotonsága ellenére mégis mindig valahogy egyedien érint meg. Most épp így.

A másokra oda nem figyelős kiszólás azért különösen bántó, mert Jézus életének, tevékenységének, lényegi mondanivalójának az alapját sérti.

Képzeljük csak el, mi lett volna, ha azon a tényleges keresztúton Jézus belső kínszenvedésére fókuszálva rá sem hederít a síró asszonyokra, elutasítja Cirenei Simon segítségét, elfordítja arcát Veronikától, anyjával sem törődik – hiszen neki most épp keresztutat kell járnia!

Ha így tett volna, abszurd módon nem járhatnánk ma végig azt a bizonyos keresztutat, legfeljebb bukásokról és szegekről emlékezhetnénk fejlehajtva. Az pedig aligha új információ bárki számára, aki találkozott már az evangéliumok történeteivel, hogy

Jézus épp ott járt, beszélt, találkozott, gyógyított rendszeresen, amely helyeket az akkori egyházi vezetők no-go zónaként kezeltek.

Emiatt a no-go zóna emlegetése annyira keresztényietlen, hogy talán nem is érdemes túlzottan bőven kifejteni. Aligha keresztényeurópázhatnának napjainkban azok, akik ezt valamiért megteszik, ha egy kis konfliktustól visszaszaladtak volna a templom, plébánia, püspöki palota védelmébe a keresztény hit terjesztői. Ők azonban nem voltak ennyire érzékenyek, olyannyira, hogy az évszázadok során számosan konkrétan az életüket adták azért, hogy hirdessék az evangéliumot. A keresztény hit megvallása, képviselete szinte minden korban konfliktussal járt és jár: ütközést, feszültséget eredményez. Aki ettől meg akarja óvni magát keresztényként, az csak látszólag éli azt, amiről – kényelmes körülmények között – beszél.

Óriási ünnep a kereszténység számára Húsvét, hiszen Jézus elhozta nekünk a megváltást. De ehhez véren, verítéken, ostorozáson, halált hozó keresztúton át vezetett az út. Aki követni akarja Krisztust, annak ezt nem lehet megúszni.