Nem a véletlen műve, hogy lassan elfogynak a pedagógusok. Mert az iskolában ma kevés dolognak lehet örülni.

Ha valaminek örülni lehet az iskolában, az a tárt karokkal, fülig mosollyal feléd szaladó 8 éves, az a dolgozatában a válasz mellé "neked, és csak neked" virágot rajzoló kamasz, az a nyelvvizsgája után nyakadba ugró "majdnem-felnőtt", az a gyermekét is hozzád beírató volt tanítvány.

Ma már csak ez az élmény élteti, ez tartja életben az iskolát, és a pályán azt, akit a nemzet napszámosának neveznek és tekintenek sokan.

Napszámos. Jövőképnek továbbtanulásról dilemmázó fiatal számára nem túl biztató, jelenként benne élő "elvileg" értelmiséginek szimplán elkeserítő.

A pedagóguspálya presztízsének mélyrepülését, társadalmi megbecsülésének hanyatlását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy többgenerációs pedagóguscsaládok érettségi előtt álló tagjainak esze ágában nincs folytatni a hagyományt, hogy egy 60 fős tantestületben nincs egyetlen olyan tanár sem, akinek gyermeke továbbvinné a szülő hivatását.

De miért is tenné?

Pedagógusgyerek folyamatosan azt hallja, hogy "megint, ismét és újra" emelkedett anya fizetése, de folyamatosan azt tapasztalja, hogy nem kaphatja meg a kinézett cipőt. Később rájön, hogy amikor a média "megint, ismét és újra" emelkedő pedagógusbérekről beszél, az csak sajátos "matek": a 2013-ban egyösszegűnek és minimálbérhez kötöttnek beígért béremelés nem lett sem egyösszegű, sem minimálbérhez kötött. A legutóbbi, 6 évvel ezelőtti, egyszeri béremelés több lépcsőben, évekre széthúzva, részletekben valósult meg, hogy ugyanazt a "poént" többször elsüthesse a média és az annak üzeneteit hiszékenyen fogyasztók: "megint, ismét és újra"...

Pedagógusgyerek azt is tapasztalja, hogy anya 2-3 éve néha még vett banánt, ma viszont már almát sem nagyon, de azt csak később látja át, hogy a pedagógusbérek értékállóságát az ígéretek ellenére sem biztosították, mert a folyamatosan emelkedő minimálbér helyett a vetítési alapként rögzített 2014-es minimálbért alkalmazzák ma is az illetményalap meghatározásánál (emiatt az elmúlt 4 évben minden egyes pedagógus több százezer forinttól esett el: pl. Ped.1 fokozatban, főiskolai diplomával, 22 éve tanító pedagógus esetében ez több mint másfél millió forint).

Pedagógusgyerek csak értetlen, amikor anya sűrű bocsánatkérések közepette, az utolsó pillanatban lemondja a fodrásznál két hete lefixált időpontját, mert beosztották helyettesíteni, de akkor már kifejezetten dühös, amikor anya a megígért közös délutáni mozizást is lemondja, mert Jutka néni hirtelen beteg lett, és őt írták ki helyettesíteni... Persze, már olyan is előfordult, hogy anya, bár az orvosi vizsgálatokat is az órarendjéhez igazítja, hirtelen jött helyettesítés miatt mégsem jutott el az SZTK-ba. Pedagógusgyerek eleinte azt hiszi, hogy ez nem is olyan nagy baj, hiszen otthon azt hallja, hogy a "beteg tanár a jó tanár", de hamarosan rájön, hogy ez anya részéről irónia, ez csak a fenntartónak jó: a táppénzen lévőnek kevesebbet, az őt helyettesítőnek semmit nem kell fizetni. A pedagógus ugyanis az órarendi óráin túl napi 2, heti 6 óra túlmunkára, helyettesítésre kötelezhető, ingyen.

Vagyis a fenntartó, az állam profitál az igenis létező, és egyre jelentősebb pedagógus-létszámhiányból, és profitál a betegség miatt hiányzó pedagógusokból is.

Pedagógusgyerek ebből azt érzékeli, hogy anya alig van otthon, alig van vele, mert akkor is berakják 8. órába helyettesíteni, ha csak első öt órája volt, a közte lévő két lyukasórában meg értelmetlen, olykor lehetetlen hazaszaladni – inkább dolgozatot javít, vagy az e-naplóban adminisztrál. Persze, ennek ellenkezője is igaz, mert amikor a néptánctanár péntekre lebetegszik, akkor nem az osztálytanítót osztják be helyettesíteni 2. órában a saját osztályába (mert akkor már túllépné a heti 6 órás keretet, és fizetni kellene neki), hanem emberi és szakmai érveket figyelmen kívül hagyva, kizárólag a pénzügyi szempontokra tekintettel berendelnek egy másik pedagógust. Ilyenkor tölti ugyanazt az egy órát két pedagógus is ingyen az iskolában...

Pedagógusgyerek akkor sem örül anya pályaválasztásának, amikor anyát, az iskola gyerekmegőrző funkcióját kiteljesítve, rendszeresen, minden héten és persze ingyenesen ügyelet ellátására kötelezik tanítási időn túl. Az iskola házirendjében ugyan benne van, hogy az intézmény mikor és meddig biztosít felügyeletet a tanuló számára, de ha a szülő az ügyeleti idő végéig sem ér oda, gyerekét a pedagógus akkor sem hagyhatja felügyelet nélkül.

Ilyenkor a pedagógus még mindig ingyenesen, de már nem hivatalosan üldögél 1-2 gyerekkel az iskolában, miközben a sajátja várja jó esetben otthon, kevésbé jó esetben egy másik intézményben, egy szintén ingyen ügyelő, szintén saját családjához sietni szándékozó pedagógussal...

Pedagógusgyerek érzékeli, hogy a jelenleg működő helyettesítési rendszer kiszipolyozza anyát, a család számára tervezhetetlenné teszi a mindennapokat, de azt nem érzékeli, hogy mindez milyen mértékben bomlasztja a pedagógusközösségeket, öli ki belőlük a szolidaritást, az együttérzést, a segítőkészséget. Remélhetőleg nem pont ez a cél...

Pedagógusgyerek néha hallja, hogy anya mérgelődik, amikor hazaér.

Mérgelődik, mert a suliban megint mindkét kávéja ihatatlanra hűlt, és egész nap csak egy szendvicset evett, azt is kutyafuttában. A tanárnak ugyanis nincs ebédideje. Maximum elviszi ebédelni az osztályát, és leül közéjük, jobb esetben a tanári étkezőasztalhoz. Nem kell nagy fantázia elképzelni, milyen 32 gyerekkel ebédelni: a "magyar ember evés közben nem beszél" avítt dőreség, helyette viszont tizennyolc "van repeta?" és három "pisilnem kell!" mellett az alapzajban békésen megfér számtalan "nem hagy békén", "rám öntötte a levest" és „kiugrott a tojás a spenótból!”.

Mérgelődik, mert csak tanítás végén, vagy otthon jut el mosdóba a munkaköri leírásában foglaltak megsértése nélkül, hiszen az iskolában elvileg kis időre sem hagyhatná felügyelet nélkül a gyerekeket.

Mérgelődik, mert a blúzából talán kijön Marci saras kezenyoma, de valamelyik kislány paprikás krumplitól maszatos arcának lenyomata maradandónak tűnik. Ilyenkor emlegeti a ruhapénzt, de az már évek óta nincs. És nincs könyvpénz, nincs nyelvpótlék, nincs cafeteria, nincs még egy füzet sem, nemhogy 13. havi fizetés, vagy jutalom. Mára megszűnt szinte az összes, többlettudáshoz és -munkához, illetve a közalkalmazotti státuszhoz kapcsolódó "juttatás". Pedig amikor 2013-ban "államosították" az iskolákat, azt mondták, senki nem járhat rosszabbul, mint az önkormányzati fenntartás idején. Bár azt is hozzátették, hogy az egyenlőtlenségeket meg kell szüntetni. Legalább az egyik ígéret teljesült: egyformán senki nem kap semmit. Vagyis de: nőnapra egy szál tulipánt, pedagógusnapra egy szelet tortát…

Pedagógusgyerek néha hallja, hogy anya szidja a rendszert. Azt a rendszert, amelyik egész napos iskola fedőnévvel 7-8 éves gyerekeket kényszerít olykor napi 9 órára az iskola falai közé. Az egész napos iskola bevezetése anya szerint leginkább feladat- és felelősségáttolásról szól.

Politikailag erősen deficites lenne ugyanis a család válságának, olykor kudarcának emlegetése, ám az iskolára testálva a gyereknevelés, az értékközvetítés, de minimum gyerekmegőrzés feladatát, máris megvan a potenciális bűnbak: míg a szülők egyre nagyobb része 1-2-3 gyerekkel is nehezen boldogul, a pedagógustól simán elvárható, hogy 32-vel vergődjön zöld ágra.

Anya ugyanis nemcsak megtartja az óráját, leadja a tananyagot, hanem a rendszer számára észrevétlenül segíti a gyereket olyan feladatok elvégzésében is, melyekre a szülő – önállóvá válásában akadályozva, bizonyos szempontból kiszolgáltatottá téve – nem tanította meg őt: szünetben cipőt köt, ebéd alatt rántott húst szeletel, úszás után hajat szárít, osztálynyi mennyiségben. Délután leckét írat, verset kikérdez, matekleckét ellenőriz, 32-szer, közben indítja órára a szolfézsosokat, edzésre a focistákat, fejlesztő foglalkozásra Kevint és tehetséggondozásra Vanesszát. Vagy fordítva… Közben odafigyel, hogy időben induljon, megfelelően öltözzön fel, vigyen magával mindent… Anya olykor hétvégén viszi az osztályát színházba, múzeumba, korcsolyázni vagy kirándulni. Vagyis egy csomó dolgot megcsinál, ami a szülő dolga lenne.

Szóval a pedagógus boldoguljon 32 gyerekkel, 32 egyéniséggel, akik különböző, olykor egymástól erősen eltérő szociokulturális környezetből érkeztek, 32-en harminckétféleképpen értelmezik az olyan egyszerű utasításokat is, mint "maradj csendben!", vagy "nyisd ki a könyvedet!", nem beszélve a "ne beszélj csúnyán!" ("a hülye az már csúnya?"), vagy a "ne bántsd Pistikét!" ("én csak hátba vágtam, hogy figyeljen") nehezített verzióról. Anyának ilyenkor elege van abból, hogy órái és a napja nagy részében – a tanítás, a tananyag átadásának rovására – nevelési feladatokat lát el, holott az iskola nem elsősorban nevelő, hanem oktatási intézmény.

Anya sokat emlegeti, hogy volt 12 fős, egyébként normál osztálya is, de velük sem volt könnyebb dolga, mert közülük 8 gyereknek "papírja" volt. Néha ugyan nem tudta, hogy kit integrál hova, de együtt kellett oktatni a meg sem szólaló és sehogyan sem beilleszkedő nebáncsvirágot az érzelmeit, indulatait kezelni képtelen és sehogyan sem beilleszkedő agresszorral, az enyhe értelmi fogyatékost az átlagnál jobb képességűvel.

Anya sokszor furcsállja, hogy míg például az építőmérnökök specializálódhatnak akár magas- vagy mélyépítő szakirányba is, a tanítóképzésben minden hallgató az "átlaggyerekre" vonatkozó képzésben részesül. De amíg a magasépítő nagy valószínűséggel sosem fogja metróvonal építését irányítani, addig a tanító az egyetemről kikerülve simán kaphat 12 gyereket, közte nyolcat papírral… Persze, minden iskolában vannak fejlesztő pedagógusok, gyógypedagógusok, tehetséggondozó pedagógusok, akik heti 1-2 órát egyénileg vagy kiscsoportban foglalkoznak az érintettekkel, de a mindennapos, minden órás küszködés azé, aki minden órára bemegy.

Mert bemegy, akkor is, ha nem ért hozzá, mint magasépítő az alagútfúráshoz, de bemegy, mert be kell mennie, övé a feladat, övé a felelősség, oldja meg. Hogy ez senkinek, de a fenntartón kívül tényleg senkinek nem jó, azzal nem foglalkozik senki.

Persze, mondják erre, a pedagógus elmehetne továbbképződni, mert ez nem csak lehetősége, de kötelessége is, de hogy ez anyának mikor fér bele az életébe, és miből tudja finanszírozni, azt senki nem tudja megmondani.

És ha már finanszírozásról van szó: a szülők finanszírozzák a szalvétát, a folyékony szappant, és a munkahelyéről „ki mit tud?” – valahogy mindig lesz géppapír… Anya pont fordítva csinálja: pedagógusgyerek játékait és gyermekkori könyveit már behordta az iskolába, ahogyan az ugróiskolás szőnyegét, rajzállványát és első mikroszkópját is. Sosincs otthon a ragasztópisztoly, de a laminálógépet is felesleges keresni, mert anya a fóliával együtt azt is belopta a munkahelyére. A pirográfot nem kellett belopni, azt eleve oda vásárolta, hogy anyák napjára időben elkészülhessen a titkos ajándék, de oda vásárolta az akciós színes papírt a meghívó nyomtatásához és a  pasztellszínű krepp-papírt a terem dekorálásához is.

Anya most a tavaszra fogja, de pedagógusgyerek ősszel, télen, és még nyáron is fáradtnak látja őt.

Fáradt, mert órarendileg ugyan "csak" 24-26 órája van, a helyettesítéseknek, az ügyeleteknek, a lyukasóráknak, az értekezleteknek, a fogadóóráknak és a szülői értekezleteknek, a beiskolázási programoknak és egyéb rendezvényeknek köszönhetően mostanában már hetente 35-36 órát ténylegesen bent is tölt az iskolában.

De anya hazaérve sem teheti fel a lábát, de még csak nem is vetheti bele magát a házimunkába, mert dolgozatot kell összeállítani és javítani, szemléltető- és taneszközöket kell gyártani, sablont kell nyírni, e-naplót kell írni, és ki kell kísérletezni a tökéletes sógyurmát.

De az is előfordul, hogy tanítás után anya nem haza, hanem a másodállásába rohan: ő magántanít, más biztosítást köt, úszómesterkedik, takarít…

Pedagógusgyerek ősszel közelebb került anya családfájának feltérképezéséhez: kiderült, hogy nagy valószínűséggel kocsis ősökkel is rendelkezik. Legalábbis anya szókincsének portfólióírás ideje alatti bővülése erre enged következtetni. Mondjuk, ő sem követte őseit a pályaválasztásban, de őszi szünetben a pályamódosítás gondolata igen intenzíven foglalkoztatta: gyakran mondta, hogy elmegy inkább pénztárosnak valamelyik multihoz. November végére kiderült, hogy a szakmaspecifikus szókincsbővülés átmeneti jellegű volt, a pályamódosítás gondolatát is parkolópályára helyezte, de az még mindig rejtély, hogy ettől a portfóliós hercehurcától anya jobb pedagógus lett-e. Csak az biztos, hogy fáradtabb és idegesebb.

Pedagógusgyerek tudja, hogy a nyári szünet másfél hónapját senki nem várja jobban anyánál. Pedig anya ebből az alig másfél hónapból egy hetet biztosan táboroztat. Teszi ezt annak ellenére, hogy az utóbbi években egyre kevesebb iskolai szervezésű tábor realizálódik, mert a pedagógus már azt is fenntartói gesztusnak kell tekintse, hogy a tábort nem a szabadsága terhére kell megvalósítania. Arról már nem is álmodik, hogy – mint korábban – napidíjat, valamiféle javadalmazást kap, pedig az ő ottléte nem nyaralás, hanem 24 órás szolgálat.

Pedagógusgyerek tudja, hogy anya mindig is pedagógusnak készült, és sokáig büszke volt arra, hogy tanít. Most viszont nem érzi jól magát a bőrében, most nem büszke.

Úgy érzi, csapdába került, olyanba, amiből nem jöhet ki jól: az esze és a szíve viaskodik egymással. Az esze szerint menni kéne, hagyni az egészet, a rengeteg feladatot, a hatalmas felelősséget, az irracionális elvárásokat, a be nem váltott ígéreteket, a provokatív féligazságokat, az erkölcsi és anyagi megbecsülés hiányát. De ott van a lelkiismerete, az elhivatottsága, amire, tudja jól, apellálnak a gyereket csak szólamszinten elsőnek tekintők, a rá kompenzáció nélkül folyton terheket pakolók, a burkoltan neki üzengetők, a róla valótlanságokat terjesztők. Szóval ott van a lelkiismerete, az elhivatottsága, a gyerekekhez való ragaszkodása. Ez élteti, ez mozgatja az iskolát, ez tartja pályán a tanárt.

Anya tehát az iskolába holnap is mosolyogva, bár egy álommal szegényebben megy be: nem örül, de elfogadja és megérti pedagógusgyerek racionális döntését, hogy nem akar pedagógusfelnőtt lenni.