Mikor Ádám elfogadta a tiltott gyümölcsöt Évától, engedett a nő akaratának. Éva jót akart, és azóta is minden bizonnyal azt akar. Ádám pedig néha elhiszi, de nem lépett még túl azon, hogy átverték. Kis késleltetéssel, de közös döntés született.

Van, akinek bálvány a nő – mondjuk, anyahiány miatt –, s van, akinek használati tárgy egy erőszakos, nőgyűlölő apa, vagy egy elnyomó anya miatt. Vagy a kettő együtt. Sokféle minta lehet, a végeredmény azonban fekete-fehér. Vagy tiszteli a másikat, mint önálló, vele egyenrangú lényt, vagy alacsonyabb rendűnek tartja és engedelmességet vár tőle. Utóbbi esetben könnyen dühös lesz, ha nem kapja meg, amit akar és nagy valószínűséggel oda is csap. Szájjal biztosan.

Valamikor réges-régen, egy férfi bántott egy nőt. Ez tuti, mert valahol el kellett kezdeni. Hogy miért, azt nem tudjuk, talán senki nem coach-olta időben, nem babusgatta eleget, és családterápiában sem vehetett részt. Tudományos szemszögből ösztönvezérelt majom lehetett. Isten pedig hagyta, hadd tanuljon a saját hibájából. Ez a férfi is gyerekként kezdte – megkerülhetetlen korszak ez a felnőtté válásban.

A gyermek születésétől fogva durván sérti az ember intim szféráját, állandó kis illegális határátlépő. Hogy ne lenne az, hiszen nincsen tisztába semminek és senkinek a határaival. Agresszív kis minigráns, aki folyton dédelgetett kis szentföldünkbe tipor. Néha oda is kakil, de mindenképpen jön, s megállíthatatlanul követeli, hogy mutassuk meg neki az irányt, a biztonságot adó keretet. Amit, ha jól megtanul, ő maga is vissza tud bújni, mikor a világtól elvonulna és újratöltődne.

A határokat nem tisztelő gyermekből lesz később a szavainkba vágó, a bepoénkodó, a tapintatlan, a nyers, s az egyszerűen hülye bunkóként címkézett neveletlen, önző majom.

Ő az, aki nem tudja, mikor kell abbahagyni valamit, mikor kell elmenni egy vendégségből, aki felhív vasárnap ebédidőben. Mindenféle kívánsága van, s most azonnal, de rögtön kell neki minden. Sosem hallgat végig, ja, és ha rászólsz, megsértődik. Ő az, aki nem tudja hol végződik ő, s hol kezdődik a másik, ezért zavarodott és feszült lesz a határok elmosódásától.

A gyermek apául és anyául, de elsősorban férfiul és nőül a körülötte élőktől tanul meg. Azon személyek viselkedéséből fog személyiséget növeszteni, akik körülveszik. Így van összerakva. A számára működő mintákat építi be, amikkel haszonra tesz szert. Ami a figyelmet, a szeretetet jelenti elsősorban.

Aki bántott, azt a személyt is valamikor bántották. A legjobban úgy lehet tönkretenni egy embert, ha gyermekkorában kiszolgáljuk. Elkényeztetjük. Persze, csupa „szeretetből”. Hány meg hány anyuka, vagy apuka mondta már nevetve, hogy jaj, de nem bírja ki, hogy ne csinálja meg a gyerek helyett. Mikor megkérdezem, hogy tudod, mi lesz ebből, azt mondják, hogy igen. De nem érdekli őket. Nem tagadják, hogy elrontják vele s nem is állítják meg. Sem magukat, sem a gyerkőcöt.

De miért?

Ha valakinek az a tapasztalata az életben, elsősorban bántalmazás (ami nemcsak szíjjal, hanem szájjal verés is lehet, vagy akár elhanyagolás) következtében, hogy ő nem egy értékes, szerethető ember, tudat alatt gyűlölni fogja önmagát. Több olyan szokást fog elsajátítani, amivel önmagát büntetheti: dohányzik, iszik, túlsúlyos lesz, vagy koplaltatja magát, esetleg olyan párt választ, aki bántja. Egészségtelen és hasztalan életmódra törekszik, hogy messziről látszódjon: ennyit érek. Számtalan módja van az önbüntetésnek, de bármit is válasszunk, az nem szeretet lesz.

Ha tehát kényeztetjük a gyermeket, azzal jó adag büntetést tudunk szerezni. Mi több, így két embert is lehet ütni egyszerre: a gyermeket, akit megfosztunk a fejlődés lehetőségétől, s önmagunkat, akire a gyermek majd nagyon mérges lesz, mikor rájön, hogy elmulasztottuk az önállóságra nevelését. A szülők felelőssége a gyermeket jóra nevelni, jó szokásokat segíteni elsajátítani, a rosszakat nem hagyni megnőni.

Egy gyermeket nem megtanítani a korához képest önállóságra: elhanyagolás. Kényelemből, önzésből, tudatalatti férfi-, nő-, öngyűlöletből.  Az eredmény garantált: az elkényeztetés az elhanyagolás egyik formája, amikor is megvonjuk a gyermeket az önállósághoz való jogától. Elvesszük tőle a lehetőséget attól, hogy szabaddá válhasson.

Minél inkább függünk valakitől, hogy ellássuk magunkat, annál inkább vagyunk rabjai. Mikor ezzel valaki tisztában van s mégis hagyja gyermekét madzagon, nagy súlyt vesz magára.  Az ilyen gyermek kamaszkorára egész biztos komoly kis szörnyek társaságában éldegél s megmarja anyját, apját, kit hogyan ér.

Az a gyermek, akit elkényeztetnek, rengeteg konfliktust kell elszenvedjen, mire a bőségesen öntözött, kórót termő vadhajtásait ki tudja vágni az élet. A rögzült mintázat megtörése emberes erőfeszítést igényel és nagyon sok fájdalommal jár, amit nemcsak az egyén fizet meg, hanem mindenki, aki körülötte él.

Természetesen nem lehet (biztosan nem is kell) mindig minden szituációban következetesen betartani minden nevelési elvet. Az el nem kényeztetés nem azt jelenti, hogy nem lehetne tutujgatni, vagy ölelgetni a csemetéinket, amikor az igen nagyon jólesik nekik és nekünk is.

És arról sincs szó, hogy soha ne kössük be a cipőjét helyette, és mindig hagyjuk állni a buszon, hadd erősödjék és mindig azt egye, amit mi szeretnénk enni adni neki. Mindig lehet valamiben engedni, de összességében az a fontos: ne a gyerek akarata érvényesüljön többet, mert ebből ő azt a téves következtetést fogja levonni, hogy ez a természetes.

Ahogy kilép a világba, az egy cseppet sem fogja kímélni. Ha nem rak rendet az íróasztalán, ha nem tisztítja maga után a vécécsészét (még tán le se húzza), ha nem mosogat el a munkahelyén/párkapcsolatban, ha nincs tisztában a rend és a tisztaság fogalmával, a másik ember határainak tiszteletben tartásával, fájdalom, sértődöttség és rengeteg frusztráció okozója és elszenvedője lesz.

Senki nem lesz tökéletes s nem is kaphat tökéletes nevelést, de mindig, minden körülmények között lehet erre törekedni s ha ezt lőjük be iránynak, biztos, hogy nem tévesztjük el a célt: Egy önálló, magabiztos, kiegyensúlyozott embert.

Szeretet-e az, ha minden kívánságát kielégítjük valakinek?  Szeretet-e, ha mindig engedünk neki, holott tudjuk, mennyi hátránnyal kell majd megküzdenie emiatt? Szeretem-e a nőt, ha már lányként arra szoktatom, hogy elvárás legyen a neki járó szolgálat? Amitől jó eséllyel lesz kiállhatatlan természetű? És szereti-e az a nő a férfit, aki abban „segíti” a fiút, hogy egy tohonya, lusta önző alakká váljon?

Vagy csak évszázadok nemek közti bosszúhadjárata ez, aminek már éppen ideje véget vetni.

Neveljük egymást jóra!