Különös évfordulót ülök a szívemben. 10 éve tértem meg egy hosszú és keserves szenvedélybetegségből. 

Akkori állapotomat leginkább egy kietlen sivatagként írnám le, ahol tövestől téptem ki még a kaktuszokat is, csak hogy bizonyítsam: nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjjön az Élet. Előtte évekig intenzíven kerestem az igazságot, az életem értelmét, s mindenhol további kutatást találtam. Véget nem érőnek tűnt, ha bármit találtam, nem volt elég.  Valami mindig hiányzott. Egyik spirituális út sem adta meg az elégedettség érzését. A Biblia meg túl egyszerűnek, elavultnak tűnt.

Az előzmények röviden: szüleim elváltak, elcsüggedtem, hétévesen. Elköltöztünk, minden új volt, nem jól alkalmazkodtam. Nevelőapám lett, összeköltöztünk, új városba megint, magányos lettem. És kamasz.  Az iskola nem jött be, de a haverok igen, lerontottam, befordultam.

Inni kezdtem, unalmas volt, drog kellett.

Rászoktam, nagyon, összetört, megbuktam, otthon is, kerestem Istent. Kórházba kerültem, megígértem, de nem tartottam, visszacsúsztam. Négyszer is.

Nőül vettem egy feleséget, aki elhagyott, padlót fogtam, gyógyszereket szedtem, a munkahelyem is elvesztettem, széthullottam, kiszáradtam.

A szó minden értelmében kiéheztettem magam, még elég kalóriát se vittem be, akkor éppen az ortorexia miatt (egészségeséletmód-függőség). A végletekig kimerülve ültem összekuporodva egy szoba sarkában, az akkori munkahelyemről is kiléptem. Gyógyszerekkel kezeltek.

Addigra már több ezer tablettán voltam túl és évek óta injekciós kezelést is kaptam az idegrendszerem instabilitása miatt. 2009-et írtunk, a huszonkilencedik évemet tapostam.

Nem nullán voltam, hanem mélyen mínuszban. Fáztam a kétségbeeséstől, életem összes kudarca kamatostul nehezült rám. Elkezdtem kihajigálni addigi keresésem nyomait, hogy megtisztítsam a szobát a tévtanoktól, amiket addig halmoztam fel. Egy éppen aktuális másik tan miatt, amit éppen követtem. Sorra dobtam a hulladékok közé a könyveket, több ezer oldalnyi tanítást mindenféle irányzatból, aztán odaértem a könyvhalomban az Újszövetséghez.

Csak megfogni tudtam, kiadni a kezemből már nem. Egy hihetetlen erő egyszerűen nem hagyta elengedni. A kezembe fogtam, hogy akkor ezt is kidobom, de egyszerűen nem ment. Valami egyszerűen mintha megfogott volna s nem engedett. Leültetett a földre, mint egy gyermeket és a kezem kinyitotta a könyvet.  Elkezdtem lapozni János evangéliumáig s megszólalt bennem Sinkovits Imre hangja:

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. (János 3;16-17)

Mélyről tört fel belőlem a megkönnyebbülés, szó szerint könnyek formájában. Mintha egy nagyon hosszú út után tértem volna haza s egész lényemben éreztem Isten ölelését. Levágták nekem a hízott borjút, először lakott jól a lelkem. Megnyugodtam. Úgy, ahogy előtte még soha.

Visszatértem a Katolikus Egyházhoz, mert nem találtam jobbat. Ezt a mesés kincstárat, ezt a bőséges lelki gazdagságot egyik felekezetnél sem tapasztaltam meg.

Most jönne azon rész, hogy aztán és azóta boldogan éltem, mert minden csodás volt. Nagy kegyelem a megtérésem, ez kétségtelen, de sokat is ”dolgoztam” érte. Térden kúszva éltem előtte, de mindig mentem tovább, egyre sokasodó kudarcaim ellenére is. A családom  segített, ahogy tudott és én mindenben, mindenhol Istent kerestem.

Egekbe csöppent lelkemmel úsztam a boldogságban, mindeközben egyre világosabban láttam, mennyi mindent helyre kell hoznom. Nagy távolság volt az akkori állapotom és aközött, amit el szerettem volna érni.  Tévhit, hogy ha az ember megtér, minden rossznak vége s onnantól fogva a Jóisten tenyerén élhet. Nem fordul minden jóra, de az ember a Jó felé fordul s egészen tisztán láthatja, mi az, amin változtatnia kell és mit és hogyan tud helyreállítani.

Minden eddiginél nagyobb erőfeszítések szükségesek ahhoz, hogy termőre forduljon az élete. Nagyon sokat kell gyomlálni addig, de ami ebben a csodálatos, hogy mindezt abban a biztos tudatban teheti az ember, hogy nincs és sosem lesz már egyedül, mert öröktől fogva szeretve van és lesz. Ennél nyugtatóbb ígéret nem is kell.