A Széchenyi-díjas ferences szerzetes számára megerősítés és "iga" a rá irányuló figyelem.

Barsi Balázst annak idején az esztergomi diákjai, a kamasz fiúk késztették arra, hogy úgy fogalmazzon, olyan beszédet mondjon, amire fölkapják a fejüket. – Európa és a világ bajban van, de ez kegyelmi lehetőség is – állítja a szerzetes, akinek szavai nagy visszhangot keltenek, nem feltétlenül csak a templomba járók körében. Hogy hogyan élünk a lehetőséggel, abban meglátása szerint nagy szerepük van a lelkészeknek, a papoknak, a katolikus iskoláknak, a katolikus szülőknek, de különösen is az igehirdetőknek, mert ők megalkuvás nélkül hirdetik az Evangéliumot.

A sümegi ferences szerzetes igyekszik mindig rámutatni:

– Az Evangélium nem az élet fölött lebegő nagy vallási szöveg, hanem valahol érintkezik azzal, ami a legbensőbb történetünk, amit a hétköznapokban esetleg porral hintettünk, lecementeztünk, lebetonoztunk. Rámutatni arra, hogy a gyökerek, amik bennünk vannak, még a nem hívőben is, ha őszinte, az igehirdetésemből „megérzik a fényt a gyökerek" – fogalmaz.

Soha nem mérte föl, nem figyelte, hányan hallgatják az igehirdetését, ezért meglepte a nagy visszhang, amit tapasztal. Ez arra sarkallja – fejtette ki a Magyar Katolikus Rádió számára adott interjújában –, hogy még inkább magának prédikáljon, vagyis „annak az egyszerű, néha nagyon üres, elhagyatott, magányos, gyöngeségeibe bezárt, menthetetlen esetnek, aki én vagyok (és aki képes ide lemenni, az rájöhet, hogy ő is), és hogy ott hangzik az Örömhír: hogy ott, a legvégső magányban nincs magány, hogy van bennünk egy Isten-hallgató készülék, képesség az Istenre.”

A Széchenyi-díjat és a kitüntetett figyelmet úgy éli meg, mint megerősítést, fölhívást, olyan igát, amit még tudatosabban kell hordoznia. – De hát remélem, hogy ez az, amiről az Úr beszél, hogy az „én igám édes, az én terhem könnyű” – teszi hozzá zárásként.