Minden tavasszal ébred bennem egy kis Petőfi, ami lelkem megújuló energiaforrása. Mit ünneplek ilyenkor? A magyar fiatalságot, amikor az még akart valamit igazán. Szerintem.

Akaratok márpedig vannak, csak azok a "mostazonnal – vágyamteljesüljön"-ben ki is merül. Olvasom újra Petőfi és Arany levelezését és idebent pirulok, hisz hol vagyunk mi most ettől... Mondjuk, lehetnénk akár közelebb is.

Nem elvárható a jelentől egy Petőfi korabeli mentalitás, de korunknak kihívása, hogyan lehetne hatni ifjainkra úgy, hogy szenvedéllyel legyenek a haza iránt. Nem gőgből, élcből, gyűlöletből, hanem olyanokká hogyan lesznek, akiknek élete nemcsak a nemzet jövője, hanem mindenkié, akit ember nemzett a világban. Mert a haza szó – nekem – a világnemzetség s annak minden emberfia, akikért küzdeni, akikért harcolni hivatottak vagyunk minden színtéren, ahol jelen lehetünk.

Szoktunk viccelődni néha férfitársaimmal, hogy végeredményben még mindig a földeken robotolunk, csak a díszlet változott. Persze, van sör meg kábeltévé, szórakozás minden szinten, de az urak csak urak maradtak, s még láthatatlanokká is lettek. A hatalom pénzárnyéka mindenhova besötétít, s a világ egyhangúan azt üzeni, annyit érsz, amennyit fogyasztasz. Nagyobb lett a cella, de valahogy mégis szolgálunk egy rendszert, ami személytelenül igába dönt gazdagot és szegényt is.

A szegény rabja a „nincs”-nek, a gazdag a „van”-nak, s mindkettőnek hiányzik valami.

Mégis, mi most a szabadság nekünk?                          

Korlátlan net, korlátlan korlátoltság, korlátlan véleményböfögés büntetlenül? Szabad párválasztás, kormánymentes lét? Mi ad szabadságot? Hiszen e világon valami mindig megköt, valami mindig rabosít, legfőképpen rabjai vagyunk vágyainknak. Sóvárgásunk kiszárít, szomjunkat nem oldja semmi, nem leljük a világban magunkat. A "még egyet" lánca nagyon vastag, nem enged el könnyen.

Rabjai vagyunk az öngyűlöletnek, a vélt és valós ősmagyar sérelmeknek, rabjai vagyunk az üvöltésnek, a szembeköpésnek, a csakazértis-csaknekemeknek.

A sok rabság, kötöttség eleven bizonyítéka annak, hogy milyen csodálatosan szenvedélyes ember a magyar, micsoda tettvágy, őserő, kreativitás van benne, ami megállíthatatlanul próbál utat törni magának mind egyéni, mind közösségi szinten. S ha nem találja helyét, hát önmagába fordul.

Így lesz sokmillió önpusztító honfitárs, kik szeretet nélkül tapogatóznak a világban, s hol némán, hol üvöltve várják, hogy valaki megszólítsa őket a Szóval. A szóval, hogy szeretlek azért is, mert ember vagy, s még jobban azért, mert magyar.

A nemzetünk egysége egy lelkünkbe égetett, örök őskép, amiben csak hinni lehet. Erről nem mondhatunk le, mert azzal magunkról is lemondanánk s mindenkiről, akit állítólag szeretünk. Nem mondhatom a gyermekeimnek, hogy itt sose lesz béke, drágáim, hisz magyarok vagyunk. Sose tudtuk, hogy kell, s eztán se fogjuk, mert a mindenkori kormány úgysem tesz értünk.

Valóban nem. A belső udvarunk a miénk, de a közterekért is együtt felelünk.

A "rabok leszünk, vagy szabadok" még mindig kérdés, s a magyarnak egyelőre nincsen rá közösségi válasza. Ami biztos: sirámainknak, panaszunknak, gyűlöleteinknek rabjai vagyunk és nem engedjük el, annyira félünk a szabadságtól. Mert mi lesz, ha nem lesz kit szidni, nem lesz kit gyűlölni, nem lesz mumusa fáradt lelkünknek?

Mi volna, ha megadnánk magunknak azt a szabadságot, hogy felszabadítjuk a szívünket a berögzült szidalmak rabságából, ha végre a Nemzeti Dalban meg tudnánk egyezni? Ha eldöntenénk, hogy szabadok leszünk?

Töretlenül hinni a magyar nemzet egységében akkora kihívás, hogy már csak azért is vállalni kell. Hiszen bevállalós népség vagyunk, nem igaz? Kell olyan ember, aki ezt valóban elhiszi! Ezzel a hatalmas energiával, amivel a magyar a saját vérét mérgezi, bántalmazza, hatalmas dolgokra is képes, ezt bizonyítják világhírű nagyjaink a világ minden táján. Akarattal nagy szeretetre is képesek vagyunk.

Annyit fájtunk már egymásnak: mi mondhatjuk, nem pár éve lettünk csak önálló nemzet. Sok évszázad van mögöttünk, estek nekünk, még jobban mi egymásnak. De valahogy mindig ott voltunk, mindent átvészeltünk. Valaki mindig odament a másikhoz, s jöhetett bármi, nagyobb ellenségünk nem volt s nem lesz önmagunknál. Politikusok jönnek-mennek, de a magyarból az ember nem veszhet el.

Lesz még Magyarország mennyország!