Fésűs Éva mesés története.

– Soha engem annyira nem szeretett senki, és én sem szerettem soha senkit annyira… – emlékezett vissza Fésűs Éva a férjére, és emlékszem, őszinte irigységgel hallgattam ezt a sugárzóan kedves, alacsony, ősz asszonyt, amint csillogó szemmel idézte föl megismerkedésük történetét.

Nem ő hozakodott elő vele, tulajdonképpen a verseiről kezdtünk beszélgetni. Nem készült sem írónak, sem költőnek, de – ahogy azt a serdülő lányok szokták – verselgetett. Egyszer az egyik költeményét megmutatta egy rokon néninek, akinek összeköttetése volt egy újsághoz; be is küldte oda, és lám, a vasárnapi mellékletükben közölték. Akkoriban Éva a családjával Vácott lakott, a lap szerkesztősége Budapesten működött, de miután országosan terjesztették a kiadványt, Kaposváron véletlenül elolvasta egy fiatalember. A versből kiderült, hogy szerzője tizenhat esztendős. A fiú maga is írogatott, fölfigyelt erre a versre, és a szerkesztőségen keresztül verses választ küldött az ismeretlen lánynak. Ezt követően váltottak néhány lapot, levelet, de önmagukról szemérmesen hallgattak, pusztán gondolatokat cseréltek. És persze verseket.

Ezt szakította meg a második világháború: a fiatal ember majdnem négy évet töltött a Szovjetunióban fogolytáborban.

– El is felejtettem őt – vallja be Fésűs Éva. Talán vége is lett volna a történetnek, ha a férfi kaposvári munkahelyén, ahol munkába állt miután hazatért a hadifogságból, meg nem jelenik két revizor Vácról. Rögtön eszébe jutott egykori levelezőtársa, érdeklődött hát, ismerik-e, átvészelte-e a háborút, vajon mi lett vele. Persze, hogy ismerték, mindennap látták őt a drogériában a pult mögött! Némi töprengés után a fiatalember ismét tollat ragadott és fölvette a kapcsolatot Évával. Újra indult a levelezés, egy éven keresztül szorgalmasan írogattak egymásnak.

„Lassan-lassan ismertük meg egymást. Először csak fényképet cseréltünk, aztán eljött személyesen, és három találkozás után elhatároztuk, hogy mi márpedig összeházasodunk.”

Annyira ismerték egymást a levelezésen keresztül, hogy a lány tisztában volt levelezőtársa felfogásával, gondolkodásmódjával, tudta, hogy mélységes Istenhite van, ami őneki nem volt akkora.

„Neki köszönhetem, hogy elmélyülhetett a hitem az élet folyamán, ahogy mellé kerültem és ő lett a társam. Ezt is a Jóisten rendelte el így – mondta meggyőződéssel. – Soha nem gondoltam volna, hogy így találom meg a férjemet”.

A szülei meg voltak döbbenve, hogy mindössze három találkozás után férjhez akar menni egy vadidegen városban egy vadidegen emberhez, de aztán úgy megszerették Lajost, mintha a saját fiuk lett volna. Mint a mesében…

Csak ezt a mesét nem Fésűs Éva írta a gyerekeknek, hanem az Élet írta neki.

Madocsai Bea

(Kép forrása: fesuseva.hu)