Az egykori egri érsek, az MKPK korábbi elnöke halálhírét Bosák Nándor nyugalmazott püspök erősítette meg.

– Szilveszter napján, hajnali 5 óra környékén Seregély István békésen visszaadta lelkét Teremtőjének – tudtuk meg a szintén nyíregyházi Papi Szociális Otthonban lakó egykori debrecen-nyíregyházi megyéspüspöktől.

Seregély István idén áprilisban adott hosszú életinterjút a SZEMléleknek, amely ide kattintva olvasható teljes terjedelmében. Az alábbiakban néhány iránymutató gondolatának idézésével emlékezünk a Magyar Katolikus Püspöki Kar korábbi elnökére.

Keresztény családban nőttem fel, a papi hivatás gondolatának kialakulása még valószínűleg az egyéni állásfoglalás előtti időben kezdődött. Sok szempont közrejátszott benne, a döntést pedig érettségi után, fizikai munka végzése közben hoztam meg. Akkor döbbentem rá, hogy a mindenható Isten szándéka szerint érdemes neki odaadni az életemet, értünk emberré lett Fia követésében, az általa rám bízott apostoli szolgálatban. Tekintettel arra, hogy ez az időszak a sztálinizmus kezdetére esett, amikor nem volt előnyös a család nálam fiatalabb tagjai számára, sem a családunk megélhetése szempontjából, hogy én papnövendékként a közelükben legyek, visszamentem a szülővárosomba. A Szombathelyi Egyházmegye kispapjaként készültem a papságra Brenner Jánossal együtt (...) 1955-ben szentelt bennünket pappá Kovács Sándor megyéspüspök, utána az egyház nemzetközi rendje szerint a kápláni szolgálat volt az első állomása mindegyikőnknek. A nyugati határsávnak egymástól távol lévő, Szentgotthárd és Kőszeg közötti területén szolgáltunk. János 2,5 évvel a szentelése után megérkezett az örökkévalóságba. Irigyeltem, mert nem tudtam, hogy az elkövetkező időben helyt tudok-e állni. Olyan időkről van szó, amikor olyasmivel „nyugtattak” bennünket, hogy: „Ha maga pap akar lenni, akkor maga marha, három év múlva már senki sem fog templomba járni...” Hát, most is járnak templomba az emberek, pártgyűlésre viszont nem.

Nem lett más az egyház feladata – Isten országának és az emberek üdvösségének szolgálata –, de megváltozott a mód, ahogy ezt az új körülmények között meg lehet valósítani. Csak egy példára hivatkozom: mi lenne ma, ha a latin liturgia volna az egyetlen tanúságtétel a templomainkban? A zsinat előtt másról szó sem lehetett. A Gondviselés biztos jele, hogy a nemzeti nyelven végzett liturgia, amely a Szentírásra épül, az Isten Igéjének hirdetésére korunkban a leghatékonyabb módnak bizonyult.

Minden zsinat után voltak ellenirányú megmozdulások, elsősorban a tradíció, másodsorban a túlzott újítás irányába. Ez törvényszerűen következett a II. Vatikáni Zsinat után is.

Annyi támogatásra van szükség csupán, amennyi keresztény van. Az lenne az ideális, hogy 1 pap 1000 ember szolgálatát látná el. Most 7000 jut 1 papra, de annak a 7000-nek a jelentős része nem igényli a szolgálatot. Tudni kell, hogy a gondviselés az üdvösséget építi, nem az emberek elképzeléseit.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökeként az Európai Katolikus Püspöki Konferenciának is tagja, sőt, 8 évig alelnöke voltam – ott egyértelműen az volt az álláspont, hogy a magyar megegyezésnél ["Vatikáni Szerződés"] manapság jobbat nem igen lehet kötni. Ha nem is szó szerint lemásolták, de mintaként szolgált más nemzetek számára. A megállapodás az egyház szabad munkáját a hívek az 1 százalékkal támogatják, az állam pedig a közszolgálatot elvállaló kórház- és iskola-fenntartási költségeket köteles megadni. Nem többet, nem is kevesebbet. Ha becsülettel dolgozunk, ez bőven elég.

Persze, aggódom, amikor azt látom, hogy a ránk bízott feladatokat nehezen tudjuk ellátni, túlterheltek a papjaink. De hogy ezen múlna az egyház sorsa... Az egyház a hívekből áll elsősorban, az ő lelki gondozásukat szolgáljuk mi. Ha nem ezt szolgáljuk, akkor rossz papok vagyunk.

Nagyon valószínű, hogy nem is lesznek európai pápák a jövőben. Lehet, hogy kiemelkedik egy szent, akit idejében megválasztanak, de emberi számítás szerint a harmadik világ fogja adni az egyház vezetőit. Ott van például Sarah bíboros Guineából. Színes bőrű, otthon lett katolikussá és pappá, Nyugat-Európában püspökké, jelenleg kuriális bíboros és kitűnő lelki író.

A sír nem az utolsó állomás. Ha ezt nem teszi valaki a családja életének egyik princípiumává, akkor úgy fog élni, hogy minden mindegy, úgyis vége lesz az egésznek. Hát, nem lesz vége! Nem lesz vége, hanem ahogy én itt éltem, annak a gyümölcsét fogom learatni a másvilágon.

Irigykedem is rá [a fiatalon meggyilkolt, idén boldoggá avatott Brenner János paptársára]. Két és fél éves szolgálat után bement a célba, én meg ma is itt gürizek gyarló papként bő hat évtizede.

Nagy örömet okoz, hogy bárhová megyek vissza, ahol korábban szolgáltam, érzem, hogy mindenhol jó emlékeket hagytam. Nem az én érdemem ez, hanem egyedül a mindenható Istené, akire annak idején rábíztam az életem.

(Beszélgetőtárs: Gégény István, fotók: Erdélyi Anikó)