Folytatódik a kemény, küzdelmes önvallomás, amelynek mostani fejezete a mélyrepülésről, elbukás(ok)ról szól, Szőke Tibor szerzőnk Nincsfüggőség című kötete alapján.

Mindig van lejjebb, csak menni kell

Beindult a szakközépiskola, és vele együtt én is. Azonnal a bukott diákok kegyeit kerestem. Próbáltam olyan bunkó lenni, amilyenek ők. Hamar sikerült. Termetbeli hátrányosságaimat a hatalmas pofámmal ellensúlyoztam. Magam is meglepődtem, milyen istentelen tuskóként tudok viselkedni. Beszóltam bárkinek. Aki nem ütött meg érte, az kénytelen volt elviselni a megalázó szövegeimet. Általában nem ütöttek. Néhány játékos zsibbasztót leszámítva leginkább csak én ütöttem magamat. Néha volt egy kis lelkiismeret-furdalásom. Ha például olyan messzire mentem, hogy egy lány sírt miattam, annyit bántottam szavakkal. A bűntudatot aztán hamar elhessegettem. Lassan vettem csak észre, hogy a szavaim sokaknak nem pusztán jó fej poénok, elviselhető bunkóságok, hanem fájdalmas sértések. A figyelem drága kincs volt már akkoriban is, más módját nem ismertem a megszerzésének. A jó tanulók akkoriban senkit nem érdekeltek. Csak célpontok voltak, amiket a bennünk lévő irigység támadott szüntelen.

Még gyakoribbá váltak az ivászatok, eljártunk fröccsözni már hétköznapokon is. A bukott diákok közt több rutinos kocsmajáró volt, és én nagyon szerettem volna alkalmazkodni hozzájuk. Inni ugye szerettem, tanulni és otthon lenni nem, így egyenes út vezetett az ivók terített asztalához. Kezdtem hanyagolni a régi bandámat, akik oly sokszor aláztak meg a termetem és a nagy szám miatt. A középiskolából kerültek ki a vadiúj koccintós társaim. Alig vártam, hogy elmehessek otthonról. Mindenhol ott volt anyám szúrós pillantása. A számonkérések. Nővérem elköltözött tőlünk, vissza a mamához, így anyám és a nevelőapám magukra maradtak velem, a lustaságommal, a nemtörődömségemmel. Nem tetszett nekik a hozzáállásom. Nem is volt benne sok tetszetős. Gyakran összekaptunk, mindenki sértve érezte magát. Persze a legfőképpen én, vélt és valós igazságtalanságok célpontjaként.

Egyik szülőm sem akart rosszat, csak nem tudták megértetni velem a jót.

Egyszer elloptam az apai nagyanyám nyugdíját. Az egészet. A haverjaimmal pizzára, hamburgerre és játékteremre költöttük. Cirka 24 órán belül el is fogyott a pénz. Több hónapnyi szobafogság lett a következménye. Nehezen viseltem, egyre jobban sajnáltam magam, hisz én nem is tehetek semmiről, a hányatott gyerekkorom az oka a rosszaságaimnak. Gondoltam én. Ez a hozzáállás jó sokáig segített abban, hogy egyre mélyebbre merüljek a magam teremtette mocsárba.

Mint egy rémült kaméleon a színeit, úgy váltogattam a zenei stílusaimat, és hozzá az öltözékeimet. Hallgattam rapet, popot, rockot, bonanzát, táncdalfesztivált, dübörgött az ereimben a dance, az r’n’b, a hiphop. Berobbant az MTV, megbolondultunk a zenéktől, a klipektől. Minden menő volt, amit a képernyőn láttunk: amit csináltak, amit hordtak, amit mondtak. A nevelőapám technikai tudásának hála, kazettára tudtuk másolni a tévéből a legújabb zenéket. A legmenőbb számokat hallgathattam anélkül, hogy megvásároltam volna az albumot. Imádtam Mc Hammert, Vanilla Icet, a Naughty by Naturet, a Lunizt. Mindent, amit csak az MTV leadott, betoltam az egyetlen halló fülembe. A jobb fülemet még a mumpsz vitte el, három éves korom előtt. Sosem hallottam vele semmit, teljesen süket szegény.

A szó, hogy menő, és a vágyunk, hogy menők legyünk, nagyjából egy időben keletkezett. Aki menő, azt észreveszik, azokra figyelnek. Elámulnak, szájtátanak, utánuk fordulnak. Menő akartam lenni, nem holmi szürke, halovány folt az osztályteremben. Márkás ruhákat akartam, aranyat, nagy kocsit, drága nőt, mindent, ami luxus, ami csillogás, ami villongás. Ami mágnesként vonzza a figyelmet. A dohányzás is alapeleme volt a menőségnek. Aki kemény, azt kurvára nem érdekli, hogy a cigi árt neki. Mindenki dohányzott, aki pedig esetleg mégsem, az szívta azt, amit mi kifújtunk. Hogy a büdösség, a füstös ártalom, az azzal járó köhécselés és az erre való pénzköltés miért volt annyira vonzó, azt a sokadik kérdezésre se mondta volna meg senki. Jobbat egyikünk se tudott.

Jól akartuk csak érezni magunkat, semmi egyéb. Hogy ezt a jóllevést mégis ilyen rosszul csináltuk, az azért volt, mert a jót senki nem tudta nekünk érthetően megmutatni. Nem lévén előttünk megfelelő minta, magunk kötöttünk hát az életre nem való gúnyát a testünkre. Sehogyan sem passzolt. Olyan szűkre sikeredett, hogy kínkeservesen tudtunk csak szabadulni belőle. Bentről a hormonok hajszoltak, kintről meg az elvárások, utasítások, kötelességek… És a Nincs.

A Nincs egy alattomos és igen ártó szellem, amit könnyű megidézni. Az ember csak leül és erősen összpontosít valakire, akinek szerinte több van, mint neki. Bármiből. Mindebben sokat tud segíteni a tévé, amely sok ilyen alakot sugároz magából. Amikor pedig hosszas bámulás után elfordul tőle az ember, már ott is ül mellette a Nincs.

Először még csak kicsi, igen aranyosnak is tűnik, simogatja az ember, hagyja, hogy dörgölőzzön. De a Nincs egyre csak növekedik, minden bambulástól hízásnak indul, amint félrenéz az ember az életéből, máséra sóvárogva. Mindent felfal maga körül, megfertőzi a szemet, elveszi a csillogását. Folyton hamisságokat sugall az embernek. Igen nehéz kikoplaltatni az életből. A Nincs mindent eltakar, bármerre is néz az ember, csak őt látja. Hiába megy ki a szobájából, a Nincs megy utána. Ha enni kezd, akkor duruzsol, hogy miért nem mást eszel, ha öltözködik, azt kérdi tőle, miért nem jobb a ruhád, a cipőd. Bármije is van az embernek, a Nincs rátelepszik és az ember Nincsfüggővé válik.

Néztem a tévét, benne a videóklipeket, színes és kívánatos volt ott minden. Szebbnél szebb, aligruhás lányok ringatták a csípőjüket, drága autók között. Én pedig akármerre néztem, szürkeség. A Nincs. Minden sejtemmel vágytam ezeket a dolgokat. A mindent. Tegnap még azt sem tudtam valamiről, hogy létezik, ma a világ igazságtalanságának éreztem, hogy nincs nekem. Szívtam a képernyő világosságát és a sötétség tágult tőle bennem.

Az italozások még tovább sűrűsödtek, a dohányipar előre köszönt, a Nincs kövéredett, s nőttön nőtt a rám nehezedő nyomatéka az életnek. A szám még nagyobbra nőtt, s nem lehetett befogni semmivel. Sem az alkohollal, sem a cigivel, egyre csak ontotta magából a keresetlen szavakat minden útjába esőnek. A tanárokkal is egyre több összetűzésem lett. Ők, az oktatási rendszer végrehajtói kapták azt a hálátlan feladatot, hogy telenyomják a fejünket mindenféle vélt vagy valós igazsággal. A diákok unták a módszert. Szívből gyűlölték a hazugságot, amely azt hangoztatta, hogy mindez így van jól, mindez megkérdőjelezhetetlenül igaz. Ha így lenne, a hozzám hasonló lázadókból sokkal kevesebb akadna a rendszerben. Az órákon, ha érdektelenek voltak, nem tudtam megülni, állandóan késztetést éreztem a rendbontásra. Karikatúrákat rajzoltam a tanárokról, pisszegtem, megdobtam valakit, beszóltam, bökdöstem, lökdöstem, ettem, ittam, tankönyveket firkáltam. Az olyan kölykökön keresztül távozik egy osztály feszültsége, amilyen én is voltam. A feszültség, amit a rengeteg elfojtás okozott, ott volt legtöbbünkben. Éreztem. És a magam módján hangot is adtam neki.

Nem tudtam, mi miért történik. Nem tudtam, hogy miért vágyom a rosszra, miért nem tudok és miért nem akarok uralkodni magamon. Ugyan néha megszállt a Szentlélek, de gyorsan elkergettem. A kamaszkor olyan volt, mintha felébredtem volna egy szörnyű viharban, aminek nem látom a végét és nem emlékszem pontosan, mikor és miért kezdődött. Számomra ismeretlen erők közt hánykolódtam. Sötét felhők gomolyogtak fölöttem, kötelességek és mulasztások. Állandó megfelelési kényszert éreztem: az osztálytársaknak, a szülőknek, az utcán üldögélő haveroknak. És állandó kudarcélményt, hogy nem bírok megfelelni nekik.

A tényt, hogy valójában nem is akarok, jó mélyre temettem a lelkemben. Az első félév végén négy tantárgyból buktam meg. Én, az egykori jó tanuló, a szakadék szélén egyensúlyoztam. Év végére javítottam; kínkeservesen, de átléptem a második osztályba, ahol aztán mindent a megszokott mederben folytattam. Egyre többet ittam, egyre kevesebbet tanultam, újabb félévi bukás, az év végére ezt már nem tudtam kijavítani. Évet kellett ismételnem. Rossz érzés volt. Még rosszabb, hogy nem tudtam, miért vagyok ilyen hülye. S mivel hülye voltam, képtelen voltam okosan végiggondolni. Mint Piedone, aki ha nem érti a kérdést, pofoz. Én sem értettem mit és miért akarnak tőlem, és magamat pofozgattam serényen, egyre gyakrabban. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. A családomnak okozott csalódás ma is hűvös árnyék a szívemen. Fontos volt nekik, hogy tanuljak, igyekeztek is mindent megadni nekem, amit csak tudtak. Főleg az anyám. Voltak márkás cuccaim, minden ünnepre megkaptam, amire éppen nagyon vágytam.

Nem tudtam volna megmondani, hogy miért teszem ezt magammal, velük. Bégetett a fekete báránylelkem, de nem volt mit tenni, lenyírta az élet a gyapjamat.

A kilencvenes évek közepén egyre több szó esett a hírekben a drogosokról, a drogfogyasztókról, a füves cigiket szívókról, a technopartikon elfogott dílerekről, a kábítószeres fiatalokról. Otthon ez nem volt téma, hiszen a szüleimben fel sem merült, hogy ez érdekelhet engem. Anyám sokáig nem hitte el később sem, hogy bármi közöm lehet ehhez az egészhez. Tizenöt évesen egy nap azzal a kéréssel fordultam a helyi könyvtároshoz, hogy szeretném kivenni az összes kábítószerről szóló könyvet. Amikor odavezetett a témához, mohón csaptam le mindenre, amit ott találtam. Nem volt túl széles a választék, jobbára csak a rendszerváltás előtti szipusokról, heroinistákról, és a gyógyszerfüggőkről szóló könyvek sorakoztak a polcon. Szerencsére akadt néhány érdekfeszítőbb darab is.

Ezekből, meg az újságcikkekből nagyjából megismertem az anyagok fajtáit, hatásait. Bulvárt naponta vettünk, anyám pedig Nők Lapját és Kiskegyedet. Minél többet hallottam és olvastam róluk, annál inkább ki akartam próbálni. Amikor csak szóba kerültek, azonnal kiselőadást tartottam, akár kíváncsi volt rá a környezetem, akár nem. Legalább akkora szenvedéllyel töltött el a drogok világa, mint a szervezett bűnözésről szóló könyvek, amiket azidőtájt halomszámra olvastam. Bűnöző életre vágytam, könnyű és sok pénzre, kézenfekvőnek tűnt, hogy a kábítószer az én utam. Már csak megfelelő kapcsolatokat kellett kiépítenem.

Minden hétvégén egy környékbeli szórakozóhelyre jártam bulizni. A hely egyik tulajdonosa a nővérem édesapja volt. Igen, nem egy apától származunk. Náluk bennfentes lehettem, így a gyenge fizikumom ellenére sem kellett kötekedéstől, veréstől tartanom. Sokféle eszement divat volt a kilencvenes évek közepén. Akkoriban kezdett hódítani a gyúrás.

Egyre több srác gondolta úgy, hogy a rendes fizikai munka helyett éjszakai és bűnöző életmódot folytat majd, ehhez pedig minél hamarabb, minél nagyobbra akarták fújni magukat. Nagyok akartak lenni és félelmetesek. Az anabolikus szteroidok gyorsan elterjedtek, ahogy a drogok, úgy ezek is a Nyugat tornádójával érkeztek meg kis hazánkba. Taroltak a fiatalok között, sok életet oltottak ki már csírájában. Szétpukkant a szocializmus magzatburka, áradt befelé a szellemi fekália, egyre több csatornán. Elsősorban a tévén, de a rádión és a mindenféle kamaszbolondító magazinokon keresztül is. Tovább süllyedt az erkölcsi színvonal, minden szinten. Egyre több dolgot szabadott, egyre több embernek.

A kidobó emberek árnyékában kereshettem hát a kapcsolatot a kábítószerrel. Elméleti tudásomat gyakorlatinak hazudva könnyen beépültem. A drogot használók hamar maguk közé ültettek, sikerült is életemben először rendesen betépnem. A mai napig nem tudom, pontosan mitől. Ők csak fehérorosznak hívták. Fehér, kavicsszerű állagából ítélve nem fű lehetett.

Sikerült egyre többször szívnom velük, később már csak marihuánát, abból is a legjobbat. Nem voltak különösebb elvárásaim a drogokkal kapcsolatban, egyszerűen csak nagyon vágytam rájuk valamiért. Talán a különcség miatt, vagy mert olyan belső pluszt adtak, amit máshonnan nem kaphattam meg. Egyetlen világos gondolatom nem volt. Csak annyit tudtam, hogy tépnem kell. Menő akarok lenni. Valaki.

Az új életvitelem hamar kellemetlenné vált. Az, hogy drogozni menő, csak a magunkfajta narkósok agyszüleménye volt. A gyúrósok, a kidobók egyáltalán nem tartották menőnek a droghasználatot. Akárcsak a legtöbb ember. Gúny tárgya lettem a tépett fejem miatt, gyorsan terjedt a híre, hogy pipázgatok, ezért úgy döntöttem Pécsen kezdek új drogkarriert. A hétvégi szórakozáshoz igen csóró voltam egyébként. A büfépénzemből próbáltam összerakosgatni annyit, hogy legalább egy-egy belépőre fussa, vagy megkértem valakit, hogy fizessen be engem is. Mindig olyanokkal mozogtam, akiknek nálam több pénzük volt, legalább annyi, hogy engem is ellássanak. Ez a leírás a legtöbb szercimborámra igaz is volt. Mindig ugyanúgy ismerkedtem: volt egy közös ismerős, aztán egyszer együtt buliztunk, majd a következő alkalommal már kerestem a társaságukat. Nem tudom, miért tűrtek meg igazából. De megtették. Nálam idősebbek voltak. Cserébe nem tudtam mást adni, csak a társaságomat. Szerintem sokszor voltam kolonc, de jól viseltek. Mindezt akkoriban természetesnek vettem, bár néha belém nyilallt megalázó helyzetem valósága. A kellemetlen érzéseket azonban igen jól kezeltem a rövidtávon kellemes közérzetet biztosító szerekkel.

Szőke Tibor

* * *

Ide kattintva rendelhető meg a Nincsfüggőség című kötet.