Elstartolt az önkéntesség ünnepi hétvégéje, ami egyszerre sajátos közösségi fesztivál és komoly meló. Kilépés a komfortzónából, kompromisszum nélkül.

Egy márciusi napon történt, tizenegy éve. Lelkigyakorlatra gyűltünk össze Budapest egyik külvárosi részén, amikor egyszercsak valaki felvetette, hogy délutáni „ejtőzésként” kitakaríthatnánk a közeli erdőt. Sok ott a szemét, jó lenne tenni azért, hogy a környékbeli futók és természetjárók gyönyörű, megtisztított erdőben róhassák kilométereiket. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a délutáni kis programnak, amin részt veszek, neve is van: 72 óra kompromisszum nélkül. Mi csupán három óra erejéig csatlakoztunk, de nagyszerű élményt adott.

Egy évvel később már én kerestem a lehetőséget az önkénteskedésre. Aztán egyre többet és többet tudtam meg magáról a kezdeményezésről is. A 72 óra kompromisszum nélkül önkéntes akciót a három nagy történelmi keresztény egyház szervezi, és lényege, hogy három nap alatt Magyarország minél több pontján karitatív, szociális, fejlesztő vagy építő jellegű munkákat végezzünk. Nem méricskélve, hogy mi magunk hova szeretnénk menni. Oda indulunk, ahol a környezetünkben jelentkezik olyan igény, amire reagálnunk kell. Tettekkel. Erre utal a projekt neve is: kompromisszum nélkül.

Számomra kezdetét vette a "nyolc évnyi szemétszedés" időszaka. Valahogy mindig erre osztották be a csapatunkat. Miután már szinte egész Budapest területén szedtem szemetet a barátaimmal, voltak évek, amikor jutott más munka is. Egyik alkalommal például roma gyerekekkel sportoltunk Budapest egyik népszerű parkjában. Hamar rájöttünk, hogy a szeretetre nevelni kell magunkat, nem jön magától – szükség volt némi koordinációra, de mindenki egész jól vette a lapot.

A közösen felállított szabályokat betartottuk, én a legjobban mégis annak örültem, hogy egy idő után "vegyes" csapatok is alakultak a fociban, a roma srácok például bevettek kapusuknak. Szinte pillanatok alatt 10-ről 100-ra nőtt a parkban játszó fiatalok száma. Élmény volt ezt látni.

Befogadták azt a nemzetközi csapatot is, akik Horvátországból és Boszniából érkeztek a 72 órára, csereprogram keretében. Máig felejthetetlen élmény, hogy ezt a kis nemzetközi csapatot beneveztük a II. János Pál labdarúgó emléktornára, és a szedett-vedett, egymást alig ismerő alakulat elhódította a kupát.

Aztán volt olyan év is, amikor a közösségem partnerszervezetként vett részt a szervezésben. Voltak persze ínséges, kevésbé "lelkes" esztendők is, de mindig sikerült magam mellé embereket verbuválni, hogy együtt segítsünk. Kialakult egy különös szokásom is. A csapat regisztrációjakor mindig azt a nevet adtam meg, ami könyvcím, internetes weboldal vagy keresztnév formájában éppen szemembe ötlött. Így voltunk az évek alatt Aranykoporsó csoport, Pápanyalóka csoport és Mókuslekvár csoport is.

A 72 óra számomra azért az év egyik fénypontja immár 11 éve, mert egyrészt az egyetlen olyan nagy volumenű egyházi szervezésű programnak tartom, amire bárkit – de tényleg bárkit – nyugodt szívvel el tudok hívni a barátaim közül, másrészt azt mondja számomra, hogy ne alkudjak meg, lépjek ki a komfortzónámból. Kompromisszum nélkül!

Idén Óbudán kezdtük egy anyaotthonban... ... és Te?

Gőbel Ágoston

(A fotókat Bakos Dávid készítette az idei rendezvény központi nyitórendezvény, az óbudai Családok Átmeneti Otthonában tartott családi élménynapon.)