Szelfim, szelfim, mondd el nékem!
SZEMlélek 2018. szeptember 12.

Szelfim, szelfim, mondd el nékem!

Napjaink új tükre a szelfi. Ám míg a tükör sokféleképpen gazdagíthatja világunkat, addig a szelfizés ártalmatlannak tűnő szórakozása csak a külsőt érinti, a valódi valóságból keveset mutat meg. A vajdasági ferences atya, Harmath Károly gondolatai.

selfie.png

A tükör érdekes felfedezés, és igen hasznos találmány az egész emberiség történetében. (...) A kereszténység a bennünket körülvevő valóság több megnyilvánulásában a másvilág tükrét látja. Ennek folytán különös kapcsolatot és összefüggést vél felfedezni az Isten és az ember között. Konkrét példaként említhetem a sokszor hallott kifejezést, hogy az ember Isten képmása, Isten visszatükröződése. (...) De bizonyára igazuk van azoknak is, akik azt állítják, hogy az egész élet Isten tükre.

A tükör például nemcsak egy rajtam kívüli valóságnak – beleértve az isteni valóságot is – bennem való visszatükröződésére emlékeztet, hanem a bennem lévő valóság visszatükröződését is jelképezi. 

A szelfiző ember önön valódiságát exportálja egy másik valóságba: a virtuális világba. (S itt felmerül az a filozófiai kérdés is, hogy a virtuális világ valóság-e). Amit ezen a téren a tükör nem tud megtenni, azt a szelfi megvalósítja: rögzíti a képemet egy rajta kívüli világban, s így furcsa módon maradandóvá tesz. A képem ott marad a rajtam kívüli világban, ahol megfelelő eszközök segítségével mindig hozzáférhetek.

A szelfi a tükörhöz hasonlóan csak a külsőmet érinti. Belső hangulatomból, lelki világomból alig visz át valamit a külső reális, vagy a külső virtuális valóságba. Csak annyit visz át, amennyit mi megengedünk, hogy átvigyen testi megnyilvánulásainkon keresztül. A bensőnket gesztusainkkal, testbeszédünkkel és szavainkkal nyitjuk meg a külvilág felé. Ez pedig, legyen szó tükörről vagy szelfiről, nem óv meg néhány nagyon komoly kísértéstől. Mint ahogyan színészkedünk a mindennapi életben, úgy a szelfizésünk sem mindig mondható őszinte és igaz cselekvésnek. Beállítjuk magunkat, olyan „pofát vágunk”, amilyet mások – feltételezésünk szerint – elvárnak tőlünk. Mosolygunk a szenvedésben, grimaszokkal válaszolunk a kellemetlen és kéretlen kérdésekre és kihívásokra, de az sem ritka, hogy a kellemetlenkedőnek meg sem mutatjuk magunkat. Hazug arckifejezéssel félrevezetjük a másikat: nem az eredeti érzelmeinket, érzéseinket vagy állapotunkat mutatjuk a külvilágnak. A félrevezető szelfi nem áll a barátság és az őszintén bensőséges kapcsolatok szolgálatában. Azután az sem ritka jelenség, hogy beleszeretünk önmagunkba. A szelfi önzővé tesz bennünket. Rendszerint csak magunkra és saját kinézetünkre gondolunk. 

Önmagunkat tesszük a központba, s arra nem is gondolunk, hogy szelfis megnyilvánulásaink hogyan hatnak azokra, akikkel megosztjuk képeinket. A szenvedéllyé váló szelfizés az önzés bezárkózottságába vezethet, s szinte észrevétlenül lelki vakságot okozhat, minek folytán egyre képtelenebbé válunk az empátiára, s ezáltal a szelfizés is újabb eszközzé válhat az emberi kapcsolatok leépítésében.

(forrás: vajma.info)

süti beállítások módosítása