A közelmúltban megjelent Házasság 2.0 kötet szerzőjével arról beszélgettünk, hogy miként lehet úgy lecserélni a kapcsolatunkat, hogy mégis ugyanaz a személy marad életünk társa.

– Akik több éve házasságban élve úgy érzik, hogy kihűlt a láng, kiégett a kapcsolatuk, azokban általában két választási lehetőség merül fel: vagy benne maradnak egy statikus állapotban, páros magányban töltik életük hátralevő részét, akár külön utakat is bevállalva, vagy elválnak. Úgy tűnik számomra, az Ön könyve egy harmadik utat ajánl az ilyen pároknak.
– Így van, egy „C” alternatívát próbálok felvázolni.

– Mit kínál ez az alternatíva?
– Ez a lehetőség arról szól, hogy építsünk fel ugyanazzal a társsal egészen új alapokra egy új kapcsolatot. Ennek az útnak a lépcsőfokai abból állnak, hogy azokat a mechanizmusokat, amelyekkel eddig a társak anélkül, hogy tudtak volna róla, működtették a kapcsolatukat, tudatossá tesszük. Megfigyeljük, hogyan működik a kapcsolat, megpróbálunk valami szabályszerűséget találni benne. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ha az életük egy társasjáték lenne, amelyet ők játszanak folyamatosan, de nem ismerik a játékszabályokat, akkor segítünk felismerni, hogy miért is teszik minden alkalommal ugyanazt, amikor ilyen vagy olyan inger éri őket. És amikor ez tudatossá válik – aha, szóval ezért mozdulok én be mindig abba az irányba, amikor te azt teszed, vagy azt mondod –, akkor hatalmukban áll változtatni rajta. Onnantól kezdve megválaszthatják maguknak, hogy rendben van, hogy te mindig ezt a gombot nyomogatod rajtam, de akkor én mostantól így fogok erre reagálni. Új forgatókönyvek, új játékszabályok jönnek ezáltal létre, és amikor ezek megszilárdulnak a kapcsolatban, olyannyira, hogy akár konfliktushelyzetben, krízishelyzetben is képes a pár képes az új mintázat szerint működni, akkor elértük, hogy létrejött egy új mechanizmus.

– Ez lenne a Házasság 2.0?
– Pontosan.

– Mivel Ön gyakorló családterapeuta, párterapeuta, azt feltételezem, hogy mindaz, amiről ez a könyv szól, amit tömören az imént megfogalmazott, nem csupán elméleti modell, amit íróasztal mögött találtak ki.
– A párkapcsolati könyveknek két nagy csoportja van: az egyik típus reprezentatív minták alapján áll össze, évtizedeken át tartó kutatások eredményeként, nagy esetszámból kiindulva. A másik lehetőség, hogy a terapeuta az általa elérhető párok körében kipróbálja a módszert, és ami nyolc, tíz, húsz párnál hasznosnak bizonyult, azt fogalmazza meg egységes lefolyású terápiás elvként. Ez a könyvem a második csoportba tartozik. Amikor a tizedik, huszadik nagyon hasonló élethelyzetben lévő pár megkeresett és azt láttam, hogy ugyanazok a problémák, ugyanazok a kitérők egy-egy helyzetben, majd ugyanaz a javaslat, amolyan házi feladat bevált náluk, akkor összeállt egy "piros fonál" a történések között. Amikor már kellő tapasztalatom állt rendelkezésre ahhoz, hogy végiggondoljam, miként lehet ebből egy mások számára is megfogalmazható, akár általánosítható elvet létrehozni, akkor leültem még egyszer és végignéztem az összes feljegyzésemet. Nagyon sok jegyzetet készítettem ezeken a terápiás folyamatokon, és azt láttam, hogy igen, mindig vannak olyan visszatérő pontok, ahol ez meg ez a lépés tovább billentette a párt. Ezeket a lépéseket, elveket fogalmaztam meg ebben a könyvben.

– Fogalmazhatunk akár úgy is, hogy azok a párok, akik a problémáikkal Önhöz fordultak, valahol társszerzői ennek a kötetnek?
– Egészen pontosan ez a megfogalmazás. Olyannyira társszerzői, hogy a könyvben hat pár konkrétan meg is szólal.

– Ők már benne élnek a Házasság 2.0-ban?
– Így van. Ezek a párok végigjárták a folyamatot, majd a saját szavaikkal írták le, hogy milyen állapotban voltak korábban, hogyan történt a váltás, és hogyan élik meg most a kapcsolatukat.

– Nyilván Ön is találkozott már azzal a kijelentéssel – több elvált ismerősömtől hallottam –, hogy „a mi kapcsolatunk már menthetetlen volt”. A kérdésem egyik fele az, hogy van-e menthetetlen kapcsolat, és ha igen, vajon mi az, ami menthetetlenné tesz egy kapcsolatot?
– Legszívesebben úgy fogalmaznék, hogy van menthetetlen kapcsolat, de nem minden kapcsolat menthetetlen, ami belülről menthetetlennek néz ki. Az a mondat, hogy „ez a kapcsolat már menthetetlen”, szinte refrénként visszhangzik azokban a történetekben is, amelyeknek végül az lett a vége, hogy immár nagyon boldogan, megelégedetten a 2.0-ban élnek ezek a párok. Létezik tehát olyan helyzet, amikor belülről annyira elkeseredetté válik valaki, hogy nem lát már kiutat, de aki kívülről, érzelmi érintettség nélkül látja az ő történetüket, még láthat megoldásokat. Mindenkit arra bátorítok ezért, hogy ne elégedjen meg azzal a diagnózissal, amit csak ő maga lát belülről, amely szerint a kapcsolata menthetetlennek tűnik. Valóban van menthetetlen párkapcsolat, de messze nem annyi, mint ahányszor ezt érezzük belülről. Amikor már tényleg nagyon nehéz visszafordulni, az általában olyan sérülésektől terhes kapcsolat, amit már akárhogy próbál a másik jóvátenni, a sértett fél egyszerűen nem képes befogadni a jóvátételi szándékot. Ilyenről beszélhetünk például folyamatos, vagy sokszoros bántalmazásnál. Amikor a bizalom annyira megsérül, hogy félelem uralkodik a levegőben. Amikor az egyik ember már nem képes intim gondolatokkal ránézni a másikra, csak az undor, a tartózkodás, a menekülhetnék lesz úrrá, akkor nagyon nehéz helyreállítani egy kapcsolatot. Nem mondom, hogy lehetetlen, mert vannak ellenpéldák, de meg tudom érteni azt, aki azt mondja, hogy én ezzel már nem akarok foglalkozni, nem akarok több energiát beletenni. Ugyanez megtörténhet sorozatos megcsalás esetén.

Vannak élethelyzetek, amikor olyan messzire megy a megcsalás, hogy nem lehet a bizalmat helyreállítani. Megint nagyon óvatosan fogalmazok, nem azt mondom, hogy nem lehet egy megcsalás után helyreállítani, mert nagyon sok tapasztalatom van az ellenkezőjére, és a pár megtanulta azt a leckét, amit az az élethelyzet tanítani akart, de nem minden esetben lehetséges.

– Lapozzunk bele egy kicsit a könyvbe, amelyben szinte tréfás, mottószerű kijelentések jelzik, hogy nem száraz olvasmány, hanem amolyan nevetős-sírós, érzelmeket előhívó kötettel van dolgunk! Mit üzen azzal Ön, hogy az ajtócsapkodáshoz nem kell ész?
– A berögzött mechanizmusok sokszor nagyon destruktívak tudnak lenni, és amikor egy kapcsolat igazán nyomás alá kerül, akkor mutatjuk ki a fogunk fehérjét. Akkor jön elő az, hogy elveszítjük a türelmet, elkezdünk ajtót csapkodni, elkezdünk csúnya szavakat dobálni egymáshoz. Van ebben egy amolyan mítoszszerűség, amit talán a korábbi generációktól örököltünk, miszerint ha feszültség van, akkor a feszültséget ki kell adni magunkból. Az előző évszázad második felében alkalmaztak is olyan terápiás módszereket, amelyek arról szóltak, hogy a pár két tagja fölállt egymással szemben, egy-egy habszivacsrúddal a kezében, és csapkodták egymást, szó szerint. Te nem segítesz nekem a mosogatásban. Puff! Te meg sosem akarsz velem szexelni. Paff! Kiadták a gőzt, ám igazából nem lett jobb a kapcsolatuk. Inkább elmérgesedett a konfliktushelyzet, egyre többet engedtek meg maguknak konfliktus esetén a másikkal szemben. Átléptek egy láthatatlan határvonalat, és fontosabbá vált a gőz kiengedése, mint a megoldás megtalálása. Amire én apellálok ebben a könyvben – John Gottman kutatásaira támaszkodva –, az az, hogy indulattól vörös fejjel nem szabad belemenni egy vitahelyzetbe.

– Idézek a könyvből: százas pulzusszám felett nem szabad vitázni.
– Pontosan! Nem szabad belemenni, mert amikor a pulzusom száz fölé megy, akkor a látásom, a hallásom beszűkül, kialakul a csőlátás, csőhallás, és minden, amit a másik fél mond, azt az agyam átalakítja a támadás jeleivé. Én pedig elkezdek támadni, vagy védekezni. Elszáll a kreativitás, elszáll a jóindulat, elszáll az együttérzés, pedig pont ezek a kvalitások kellenének ahhoz, hogy békés, építő megoldásra jussunk. Ha tehát eluralkodik a feszültség, lépjünk ki, tartsunk szünetet, menjünk el húsz percre, imádkozzunk, táncoljunk, énekeljünk, vagy tegyünk bármit, ami a nyugalom felé hat! Amikor aztán lejöttünk a plafonról, kezdjük el újra a megoldás keresését.

– Jöjjön egy másik bölcs tanács: kispadról nem lehet gólt lőni.
– Ezt a kifejezést arra használom, mikor valaki abban reménykedik, hogy a kapcsolat valahogy magától, személyes közreműködés nélkül majd egyszer helyreáll. Vágyom egy jó kapcsolatra, de igazából nem is tudom, mit kellene érte tenni, meg nem is nagyon vagyok hajlandó bármit tenni érte, ezért hát várom, hogy majd az idő begyógyítja, vagy valami jó tündér, pricc-pracc, csodapálcikával lebeg fölöttünk… Nyilvánvalóan nem működik a dolog, az élet más területein ez magától értetődik. A fociban például nem fog gól születni, ha mindenki a kispadon ül. Ahhoz oda kell menni, meg kell izzadni, bele kell rúgni a labdába, mindent bele kell tenni. Mégpedig nem csak úgy, félvállról, hanem abban a pillanatban, amikor rúgjuk. A Bajnokok Ligája legutóbbi döntőjében Gareth Bale esetében gyönyörű példát láttunk erre.

– Ragyogó ollózós találat volt.
– Bizony! Az összes addigi tapasztalata, az összes addigi edzése, minden, amire készült, összpontosult abban az egy pillanatban, abban a mozdulatban. És megszületik a legszebb gólok egyike. Láttunk borzasztó ellenpéldát is, amikor valaki úgy csinálja azt, amiben éppen benne van, hogy közben teljesen másfelé figyel. Arra a sofőrre gondolok, akinek a mikrobusz vezetésére, a forgalomra kellett volna figyelnie, de ő a Facebookra sokkal nagyobb figyelmet fordított: élőben közvetítette, ahogy borzasztó tragédia lett a másra figyelés eredménye. Ma igazából ez a jellemző. Elmegyek egy boltba, és azt várom el, hogy az eladó száz százalékosan jelen legyen, figyeljen rám, ám azt érzem, hogy csak úgy, mellesleg foglalkozik velem, igazából teljesen máshol jár az esze. Egészen más az, ami abban a pillanatban fontos neki.

Ülök egy buszon és azt látom, hogy a buszvezető mellesleg vezeti a buszt, de valójában teljesen máshol van, egészen más foglalja el a gondolatait. Pont ez történik a házasságokban is. Mellesleg benne vagyunk a házasságban, de a gondolatainkat, a figyelmünket, a szenvedélyünket, az érzelmeinket egészen más dolgok kötik le.

– És mi lenne az a piros és kék gomb a párunk fején?
– Ez a hasonlatom arról szól, hogy bármi, amit mondunk vagy teszünk, kivált valamit a másikban. Ezt a reakciót néhány év ismeretség után általában előre meg tudjuk jövendölni. Ha például azt mondom a feleségemnek egy konfliktushelyzetben, hogy nyugi, ez olyan hívószó, amitől biztosan elszakad nála a húr, eszkalálódni fog a feszültség. Pontosan tudom, hogy ha ezt a szót kimondom, azzal benyomtam nála a piros gombot, és nem lehet konstruktív mederbe visszaterelni a beszélgetést. Hozzám hasonlóan mindenki ismer ugyanilyen reakciókat a társáról. Csak az a baj, hogy amikor benne vagyunk egy helyzetben, néha fontosabb, hogy nekünk legyen igazunk, fontosabb, hogy elégtételt szerezzünk valamilyen vélt vagy valós sérelmünkön, mint hogy megoldjuk a vitát. Inkább elkezdjük nyomogatni a piros gombot, ezzel pedig támadást vagy védekezést váltunk ki. A piros gombon – így is fogalmazhatnánk – az a felirat szerepel: támadás, védekezés. A kék gombon ezzel szemben ez olvasható: együttműködés, együttérzés. Utóbbi esetben olyan dolgokat mondok egy vita hevében, amelyektől azt remélem, hogy együttműködést váltanak ki. Drágám, annyira sajnálom! Hú, meg tudom érteni, hogy így érzel! A te helyedben én is pontosan így gondolnám. Igen, igazad van, jól látod! Az ezekhez hasonló mondatok a másikban együttérzést és együttműködést fognak kiváltani. Egy konfliktusban pedig pontosan az az érdekünk, hogy mindketten az együttérzés és az együttműködés lelkületébe kerüljünk. Így születhet ugyanis békés megoldás.

– Hagyunk azért felfedeznivalót a könyv leendő olvasóinak. Az viszont említést érdemel, hogy Ön Gyűrű-kúrát is szervezett. A frappáns címen túl milyen izgalmakat tartogat ez a kezdeményezés?
– Említettem, hogy kétféle módon születhet egy könyv a párkapcsolatok rendbehozataláról. Nos, a Gyűrű-kúra a másik útvonalat vitte végig. Létrehoztunk egy tréningprogramot, amelynek részeként elkezdtük vizsgálni, hogy a résztvevőknél milyen hatás mutatható ki hosszútávon. Egy komoly teszttel felmértük a kapcsolatok állapotát a program legelején, mielőtt még a bemutatkozáson kívül bármi történt volna, majd felmértük a tíz foglalkozás végén, végül felmértük fél évvel később, hogy mi maradt meg az egészből a párokban. Azt tapasztaltuk, hogy lépcsőzetes emelkedés jött létre minden egyes témakörben, amit felmértünk. Létrehoztunk egy kontrollcsoportot is, amellyel felmértük, hogy mi történik egy kapcsolatban csak úgy, magától, ha nem figyelnek oda tudatosan, nem vesznek részt házasságerősítő programokon. Utóbbi csoportnál minden egyes mért kategória lefelé haladt a fél év leforgása alatt, egy érték pedig stagnált. Ebből a Gyűrű-kúrából pontosan látható, hogy egy kicsi odafigyelés, a tudatos hozzáállás nagyságrendi, már fél év leforgása alatt kimutatható változásokat eredményez. Ha ezt meghosszabbítjuk öt évre, tíz évre, akár negatív, akár pozitív irányban, akkor óriási változást jelent, ha tudatosan ápoljuk, avagy elhanyagoljuk a kapcsolatunkat.

– Ne féljünk tehát segítséget kérni, akár szakkönyvekhez nyúlni, akár szakemberekhez fordulni, ha gond van.
– Pontosan, ez a fő üzenet. Ahogy nem szégyen segítséget kérni, ha lyukas a fogunk, ahogy nincs semmi ördögtől való abban, ha elmegyünk a háziorvoshoz, amikor fáj a torkunk, miért lenne más az, amikor a kapcsolatunkban akadunk el?

Ha az életünk legfontosabb kapcsolatáról beszélünk, nem az a logikus, hogy mindent megteszünk azért, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle?

Ezt a gondolkodásmódot, ezt a hozzáállást szeretném megerősíteni ezzel a könyvvel.

Beszélgetőtárs: Gégény István