Hortobágyi Cirill: Európa jövője azon múlik, hogy rendet teremtünk-e az életünkben
Gégény István 2018. július 12.

Hortobágyi Cirill: Európa jövője azon múlik, hogy rendet teremtünk-e az életünkben

A pannonhalmi főapáttal sörről, borról, közösségi életről, a papi nőtlenség szabályának várható változásáról beszélgettünk, de szóba került gyermekkora, a Pannonhalmán épülő szálloda és az is, hogy Szent Benedek miként változtatta meg a kontinens lelkületét.

02_1.jpg

– Türelmesen vártunk erre az interjúra, de amíg az újságíró részéről ez az idő várakozással telt, az újonnan benedikált főapát sorra fogadta más médiumok munkatársait, néha ugyanarra a kérdésre sokadjára is türelemmel válaszolva. Hogyan éled meg szerzetesként ezt a sajtóostromot?
– Úgy érzem, ez a kimagasló érdeklődés elsősorban Pannonhalmának szól, annak a sok mindennek, amit csinálunk. Bevallom őszintén, nem annyira könnyű ez nekem, hiszen nem voltam soha a médiában forgó ember, nem ebben érzem szolgálatom súlypontját. Ráadásul főapátként nem is annyira az operatív dolgokkal foglalkozom, inkább a stratégiával, miközben el kell tudnom engedni, másoknak átadni eddig végzett feladataimat. Egy középkori mondás szerint „quod non est in actis, non est in mundo”, vagyis aminek nem volt írásos vetülete, az nem létezett. Napjainkban úgy lehetne ezt értelmezni, hogy ami nincs benne a médiában, az szinte nem is létezik. Ezért a kommunikációval is foglalkoznunk kell.

– Elődöd, Asztrik főapát úgy fogalmazott egy külföldi csoport pannonhalmi látogatásakor: „üdvözlöm Önöket egy hegyre épült kommunikációs központban”. Ekkor igazából a kommunióra, közösségre is utalt, párbeszédre önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel. Egyetértesz ezzel, hogy ilyen szempontból kommunikációs központ vagytok?
– Igen. Ezt a mondatot egyébként gyakran idézzük, a Pannonhalmáról szóló kisfilmünkben is szerepel. Mi valóban közösség vagyunk, a magunkfajta szerzetesség a közösséget nem holmi járulékos elemnek tartja. Többfajta szerzetesi hagyomány létezik az egyházban. A remete rendek nem a közösség megéléséről szólnak. Szent Benedek azt írja, hogy nem a szerzetesélet kezdő nekibuzdulásából válik valaki remetévé, hanem miután már megerősödött a közösségben, utána képes egyedül élni. Létezik aztán sok aktív rend, akik valamilyen külső szolgálatra jöttek létre, ezeknél a közösség nagyon fontos – szerintem ma náluk is fontosabb, mint a XIX. században volt. Nincs elmagányosodás, a küldetésüket együtt jobban be tudják teljesíteni, akár helyettesíteni is tudják a társunkat. Összeadódnak az erők, kiegészítik egymást. Amikor 1802 után a Magyar Bencés Kongregáció megkapott nyolc iskolát, ezzel együtt járt egy centralizált struktúra is. Egy nyolc gimnáziumot ellátni képes tantestületben mozgatni kellett az embereket, hogy ha például Pápán kiesik egy történelem tanár, Budapesten meg esetleg felesleg is van, akkor áthelyezéssel meg lehetett oldani a helyzetet. A pannonhalmi ebédlőben minden este megemlékezünk a következő nap elhunytjairól, azt is megemlítve, ki hol szolgált életében. Egy osztrák, bajor, vagy svájci apátságban ismeretlen az a nagy mozgás, ami nálunk volt. Aki belépett, mondjuk, az Einsiedeln-i monostorba, akkor ő annak a monostornak a szerzetese lett, egész életét ott élte le, oda kötötte a hivatása. Egy életközösségben más szintre tud jutni a közösség megtapasztalása. Nálunk ellenben szinte mindenki öt-hat helyen élt: öt évig Esztergomban, utána Győrben, majd Pápán, utána Kőszegen, amikor pedig megöregedett, valamelyik apátságunkba, például Tihanyba került életének utolsó szakaszára. Sokkal inkább funkcionális volt a közösség, kevésbé érvényesült a misztérium jellege.

– Itt vagy azonban te, aki pár év kivételével 14-15 éves korod óta Pannonhalmán élsz. Idestova 45 éve ugyanazokat a folyosókat rovod, ugyanazokon az ajtókon lépsz be és ki, ugyanott étkezel. Miközben a mai világ a mobilitást egyfajta erénynek tekinti, felmerül a profánnak ható kérdés: nem unalmas így az életed?
– Lehet, hogy ez jut eszébe annak, aki először hallja, hogy 1973 óta kis kitérőkkel – egyetemi évek, katonaság – itt élek. De Pannonhalma nem egy önmaga felé forduló, beszűkítő hely. A stabilitás nem jelent ingerszegény környezetet, pláne spirituális értelemben nem. Egyrészt a közösségünknek van egy egészséges fejlődési folyamata. Mióta itt vagyok, talán a 130-at is meghaladta azoknak a rendtagoknak a száma, akik már meghaltak. Azóta teljesen új közösség lettünk: jönnek fiatalok, az idősek eltávoznak.

Egy magunkfajta közösséget az Úristen úgy irányít, hogy különböző karizmákkal rendelkező embereket küld oda. Aki ide érkezik, annak nem feladnia kell magát, nem belepréselődnie egy feladatkörbe, hanem a saját karizmáival ő is átalakítja a közösséget.

A szemlélődő karthauziaknál például ha új tag csatlakozott, akinek olyan volt a mestersége, amilyen még nem volt a monostorban, akkor megteremtették a munkájához a lehetőséget, s nem azt mondták, hogy te tehetséges asztalos vagy, de itt csak kovácsműhely van, akkor mostantól kovácsolni fogsz. Mindenki gazdagítja a közösséget. Egy szerzetbe lépő új tagnak az a lehetősége, hogy a közösség tradíciójához igazodva használja a saját karizmáit, keresse meg a kettő metszéspontját. Csak ebben a pár évtizedben, amit én itt megéltem, nagyon sok változás történt. Például sokkal nyíltabban kommunikálunk ma, mint régebben. Fiatal koromban elképzelhetetlen lett volna, hogy olyan beszélgetőköröket alkossunk, ahol mi, szerzetesek megosztjuk egymással, milyen személyes élményeink voltak az elmúlt időszakban. Mi mindent éltem át, mik voltak a kudarcaim... A döntési mechanizmusok is változnak. Ma sokkal inkább együtt találjuk ki a stratégiát, együtt gondolkodunk, hogy merre kéne menni, hogyan viszonyuljunk egyes felmerülő kérdésekhez. Egyáltalán nem unalmas tehát az életem, nem a könyökömön jön ki az összes létező forgatókönyv, ami velünk történik.

09.jpg

– A szerzetesek mellett az egyszerű hívek számára sem ismeretlen a kihívás, amit valaki úgy fogalmazott meg: a szokáskereszténység démona megkísért bennünket. Mi a titka annak, hogy fél évszázadon keresztül ugyanott élve nem válik monotonná egy ember élete?
– Mi a titka? Nem tudom. Azt viszont érzem, hogy otthonosságot, biztonságot is ad a hely, az ismerős körülmények.

Az újdonság csillogása vonzó lehet, de a folytonosan változó környezet felszínesebbé tehet.

Rengeteg új kihívással találkozom, sok új dologba vágtunk bele Pannonhalmán, amit végig kellett gondolni, végig is kellett vinni. Ez a sok feladat előhívja, igénybe veszi az ember kreativitását, lehetőséget ad a kibontakozásra, miközben a stabilitás biztonságérzetet ad.

– Sokan egy főapátra tekintve a szerzetest látják, a habitust, az egyházi funkciót. Beiktatásod alkalmával ugyanakkor kedves mellékszálként megjelent maklári rokonaid közössége, akik számára nem Cirill, hanem Tamás voltál, vagy és talán maradsz is örökre. Mennyire maradhatnak elevenek egy szerzetes számára a családi kötelékek?
– Szerzetességemet, a papi szolgálatot nem szerepnek tekintem. Arra törekszem, hogy amint halad előre az életem, egyre inkább megtaláljam a szerzetesélet visszhangját a szívemben, felveszem a küzdelmet a saját gyengeségeimmel, felvállalom a korlátaimat, a törékenységemet, ám ebben azért nagyon mélyen ott vannak a gyökereim. Az a család, az a meghatározó hely, ahonnan származom. Maklár és Nagytálya – ez a két falu, ahol felnőttem. Édesanyám maklári, édesapám nagytályai volt, mindkettő településhez tartozónak tartom magam. A gyerekkorom egy integráns falusi környezetben telt, nagyon kevés technikai felszereléssel – nem volt hűtő, nem volt televízió, nem volt gáztűzhely –, viszont nagyon sok személyesség vett körül. Mindenki mindenkit ismert, az iskolából nem lehetett hazamenni úgy, hogy valami rendetlenkedésről ne tudtak volna otthon előbb, mint ahogy hazaértem. Az emberek támogatták egymást: a fél falu rokon volt, a másik fele ismerős, barát. Összefogás volt, nagy családi események, lakodalom, mezőgazdasági munkák... Anyagi értelemben nem volt gazdag időszak ez, de változatos volt. Az édesapám meg az édesanyám nagyon szerették egymást – meghaltak már mindketten –, harmonikus kapcsolatuk volt. Igazán jó család voltunk a sok nehézség, betegség ellenére, és úgy érzem, ott van a génjeimben az ő szeretetük, támogatásuk hatása. Mondok egy példát! Gyerekként nagyon érdekelt az állatok, növények világa. Úgy jöttem ide, Pannonhalmára, hogy állatorvos szeretnék lenni, mert a faluban az állatorvos nagyon szimpatikus ember volt, tekintélye is volt. Viszont első félévben biológiából kettesem lett. Némi szorongással mentem haza, hogy nagy tervekkel jöttem ide, aztán kettes lettem biológiából. Édesanyám kicsit hümmögött, majd azt mondta: tudod, kisfiam, én azért büszke vagyok rád, hogy abban a nehéz iskolában, innen a mi kis falunkból odakerültél, mégiscsak megálltad a helyedet, lesz ez majd jobb is! Ez a támogató, nem letorkolló hozzáállás nagyon jellemző volt rá. Így, belsőleg épített fel engem is, húgomat is az elfogadással, bátorítással, amit tőle kaptunk. Ennek is köszönhető, hogy végül biológia tanár lettem. Emiatt Maklártól soha nem fogok elszakadni. Egyszerűfogadalmas szerzetes voltam, egyetemre készültem éppen, amikor édesapám meghalt. A húgom még egészen fiatal volt. Akkor egy percig sem éreztette az édesanyám, hogy nekem most akkor haza kéne menni, támogatni a családot. Úgy állt hozzá: ez a te életutad, el tudunk engedni. Mindaz, amit gyerekként kaptam, ott él a személyiségemben, ettől nem kell elszakadnom.

08.jpg

– Mégiscsak annak a Cirillnek a nevét viseled szerzetesként, aki Európa társvédőszentje, kontinensünk keresztény lelkületének és kultúrájának egyik fő megalapozója, hasonlóan a rendeteket alapító Benedekhez, akit beszélgetésünk másnapján ünnepel az egyház. Sokak szívében ott él napjainkban a kérdés: vajon milyen lelkiállapotban van most, a XXI. század elején Benedek Európája, Cirill Európája, van-e félnivalónk a jövőt illetően?
– Elgondolkodtató, hogy miért éppen Szent Benedek lett Európa fővédőszentje. VI. Pál pápa tette azzá, bizonyára mindaz lebegett előtte, amit Szent Benedek követői, a bencések adtak Európának. Benedek is egy korfordulón élt: az ókor összeomlott, az új még nem alakult ki, barbár népek törtek be a kontinensre, s egyáltalán nem lehetett tudni, mivé fejlődik a világ. Úgy válhatott Európa védőszentjévé, hogy nem teóriákat gyártott, nem szólamokat hangoztatott, nem állt ki a nyilvánosság elé és nem mondta azt, hogy mindenki ide figyeljen, majd én megmondom, mit kell tenni, hanem először a saját szívében akart rendet teremteni. Rómában élt, nagy forgatagban, és összezavarodott abban a világban. Elvonult onnan és remete lett egy ideig Subiaco-ban. Az életéről szóló legenda szerint egy Romanus nevű szerzetes naponta vitt neki élelmet, meg olvasnivalót. Gondolom, beszélgettek is. Bizonnyal lelki vezetője volt a fiatal szerzetesnek, majd Benedek tanítványokat gyűjtött maga köré, monostort alapított.

– Így indult a bencés rend.
– Nem az volt a cél, hogy megváltjuk a világot, hogy most formát, keretet, jövőt adunk Európának, mert borzasztó, hogy mi van itt. Benedek maga körül próbált rendet teremteni és ezt megélni szelíden, nem agresszív módon. Nagy Szent Gergely pápa írta meg Szent Benedek életrajzát, sok legendás történettel. Az egyik történet szerint a fiatal szerzetesközösségre nagyon irigykedett a település papja. Valahogy nem bírta elviselni, hogy valami alakulófélben van, és ezek ott békében meg imádságban együtt élnek. Hiányosan öltözött lányokat küldött a ház elé, ahol laktak, ott táncoltatta a lányokat. Provokálta ezeket a fiatal szerzeteseket, erre Szent Benedek azt mondta, hogy akkor menjünk egy házzal odébb. Kitér, nem kezd el vitatkozni, nem tiltakozik, hanem oda megy, ahol békében lehet élni. Így jut el Cassino hegyére, ott állapodik meg, írja a Regulát, a szerzetesélet szabályzatát. Az egész Regula arról szól, hogyan találjuk meg Istent az életünkben, abban a rendben, amit teremtünk magunk körül, és hogyan fogadjunk be embereket ebbe a keresésbe. A Regula az újra és újra felmerülő békétlenség közepette próbálja kiegyenesíteni a szálakat. Egyre több ilyen hely, monostor jött létre, és ezeknek a s a hálózata volt az, ami hatott Európára. Szerzetesnövendék voltam Pannonhalmán, a hetvenes, nyolcvanas éveket írtuk, amikor itt járt egy francia apát. Arról beszéltünk vele, hogy a francia püspökök levelet írtak az ottani paphiány témájában a monasztikus szerzetesek elöljáróinak. A főpásztorok látták, olyan időszak közeleg, amikor nem lesz minden településnek papja, sőt, össze kell vonni majd plébániákat, a hagyományos plébániai lelkipásztori ellátás nem fog működni. Arra kérték a szerzeteseket, hogy ha még olyan nagy is lesz a paphiány, ők ne vállaljanak kisegítő lelkipásztori munkát, hanem maradjanak odahaza a monostorukban, a liturgiájukat pedig alakítsák úgy, hogy oda betérhessenek a környékükről az emberek. Tehát ne kezdjenek megoldás után kapkodni, a rendszer összeomlását megakadályozni, hanem gyakorolják a karizmájukat. Ez nagyon izgalmasan hangzott akkor! Úgy érzem, ez is nagyon benedeki törekvés.

Rendalapítónk úgy alkotott nagyot Európában a követői által, hogy valójában nem akartak nagyot alkotni, hanem rendet akartak teremteni maguk között. Reflektálni arra, ami történik. Dialógusban maradni egymással. Kiegyenesíteni a dolgokat, nyíltnak lenni, őszintének lenni, őrizni az evangélium értékrendjét. Tipikus alulról induló mozgalom.

04.jpg

– Ha már szóba került a paphiány, nem engedném el ezt a szálat. Merthogy a helyzet azóta Európában, főleg hazánkban nemhogy javult volna, inkább még drámaibb a papok létszámának csökkenése. Te magad is úgy nyilatkoztál korábban, hogy vissza kéne térni a papi nőtlenség eredeti funkciójához. Mivel teológiai akadály nincsen, szinte csak idő, szándék kérdése a változtatás. Hogy látod, mikor teheti meg az egyház ezt a lépést?
– Közismert az ezzel kapcsolatos polémia. Az egyik érv a cölibátus feloldása ellen az szokott lenni, hogy nézzük meg a nyugat-európai protestáns közösségeket! Bár nős emberek is lehetnek lelkészek, mégis hasonló lelkészhiány van, mint nálunk. Ami igaz, viszont a kulturális különbséget is érdemes figyelembe venni. Magyarországon azt látjuk, hogy a protestánsoknál, vagy a görögkatolikus egyházmegyékben nincs olyan lelkészhiány, mint nálunk, ezért kicsit sántít ez a hasonlat. Azt érzem, hogy nagy ebben a nehézkedési tömege a katolikus egyháznak. Hierarchikus felépítésű szervezetről van szó, alapvetően föntről kell elindulni egy változásnak. Ha Ferenc pápa vagy az utóda ezen a téren kifejezetten kezdeményező módon lép föl, akkor szerintem – mivel teológiai probléma nincs – be fog következni a változás, és nős embereket is pappá fognak szentelni, talán épp a viri probatikkal kezdik. Ha azonban a pápa ezt nem szorgalmazza, akkor nem hiszem, hogy alulról jövő mozgalmak olyan erősek tudnának lenni, hogy valami megmozduljon.

– Tehát nem az időn múlik, hanem a felső vizeken.
– Úgy gondolom, igen. Persze, ehhez az is kell azért, hogy az egyes püspöki karok mit jeleznek a szentszéki hivataloknak, mert vélhetően – noha nincs közvetlen tapasztalatom e téren – a vatikáni döntéseket is befolyásolja, hogy milyen kérdések, igények érkeznek „a terepről”.

– Egyre másra találkozom olyan egyházmegyés papokkal, akik részben a cölibátus helyes megélése miatt szerzetesi közösségbe lépnek, otthagyván a plébániai szolgálatot. Meg tudod ezt erősíteni, s vajon tendenciáról van-e szó?
– A jelenség létezik, de nem hiszem, hogy tendenciáról beszélhetnénk. Előfordul olyan is, hogy a váltás nem jön össze, a pap pedig visszatér az egyházmegyéjébe. Nekünk is lesz épp egy ilyen jelöltünk, az egyik hazai egyházmegyéből egy atya most augusztusban kezdi a jelölt időt, Ternyák érsek úr már elengedte. Egy másik felvetés is elő szokott kerülni ezzel kapcsolatban, az, hogy igazából véve nem paphiány, hanem hívőhiány van, nem annyira intenzív a vallási élet. De ez a tyúk vagy a tojás dilemmája. Azt is szokták mondani, hogy amíg több volt a nagycsaládos, akkor a 3-4-5 gyerekből „jutott” egyházi hivatásokra is. Régóta diákok között vagyok, 1988 óta tanítok, s van több olyan volt diákom, aki – úgy gondolom – épp a cölibátus miatt nem lett pap. Jó emberek, akik közösségépítőként most is ott vannak az egyház szolgálatában. Hitoktatók, képviselőtestületi tagok, róluk el tudom képzelni, hogy nagyon jó lelkipásztorok lennének, házas emberként is.

07.jpg

– A SZEMlélek, ahol ez az interjú is megjelenik, egy értékmagazin. Lehetőséget biztosítunk a párbeszédre, akár egy-egy témával kapcsolatos kritika megfogalmazására. Amikor beszámoltunk arról, hogy itt szálloda fog épülni, többen is felemlegették, hogy mintha tévútra került volna Pannonhalma. Hogyan válaszolnál ezekre a kritikus hangokra?
– Régi diákjaink közül és másoktól is hallom, hogy nincs-e valami aránytévesztés, hangsúlyeltolódás. Úgy gondolom, az ilyen kritikák megfogalmazói nem egészen ismerik a valós helyzetet, a tényeket, meg nem egészen ismerik a múltunkat, vagy más bencés apátságok tevékenységét. A hangsúly azért mégiscsak ott van egy szerzetesközösségben, ahol maguk a szerzetesek tevékenykednek. 1948-ig 300 fölött volt a Pannonhalmi Főapátság szerzeteseinek a létszáma. Fenntartottunk nyolc gimnáziumot, öt apátságot, volt 30 ezer hektár birtokunk huszonnyolc gazdasági egységre felosztva, például működött pincegazdaságunk, Komáromban volt egy malmunk, a balatonfüredi szívkórház és az Anna-bálok mai helyszíne is hozzánk tartozott. A gazdálkodásunk célja az volt, hogy ennek a vagyonnak a hozamából fenn lehessen tartani a nyolc gimnáziumot, a harminc általános iskolát, a szerzetesek tevékenységeit. Viszont a 300 szerzetes közül nagyjából 10 foglalkozott a gazdasággal, a többi feladatot világi munkatársak végezték. A szerzetesek döntő többsége lelkipásztorkodott és tanított. Ma is ez a helyzet. Pannonhalmának 53 szerzetese van, de közülünk csak 3-4 fő foglalkozik a gazdasággal – eddig én voltam az egyik. A szerzetesek ma is alapvetően az iskolában dolgoznak és lelkipásztori feladatot látnak el, nem a pincészet működtetése köti le az energiáinkat. Nagyon jó munkatársaink vannak, és meggyőződésem, hogy az ő segítségükkel az apátság a küldetését sok területen ki tudja bontakoztatni. Nekünk, szerzeteseknek az imádság, a közösségi élet, a lelkipásztori munka meg az iskola tölti ki az életünket.

A gazdálkodást nem azért végezzük, hogy elvonjuk a figyelmünket, az erőnket a kultúrától, a közoktatástól, az imádságtól, szakrális küldetésünktől. Hanem azért, mert hiszünk benne, hogy ezeket is ugyanannak a célnak a szolgálatába lehet állítani. Eleve ez a hagyományunk. Szent Benedek azt írta, „akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából élnek.” Ma az átlagember szerint kórházat fenntartani, iskolákban tanítani, betegápolással foglalkozni szerzetesnek való elfoglaltság. De a gazdaságban részt venni, az valamiért nem az.

Még egy dolgot megemlítenék ehhez a témához kapcsolódóan. Ha az egyház a gazdaság valamelyik ágazatába beszáll, és azt jól csinálja, azzal spiritualitást is visz az adott területbe. Bár a vállalkozások fő mozgatórugója az Excel-táblázat jobb alsó sarka, a bevételek és ráfordítások egyenlege, azaz a profit, de mégsem csupán az! Nálunk a pincészet eredményesen működik, jó termékeket állítunk elő, de közben minden szőlőterületen állítottunk határkeresztet. Elindult a szőlő- és borkultúrával kapcsolatos spirituális hagyomány újjáélesztése. Minden évben tartunk boráldást. Szent Vince napján megáldjuk a szőlőterületeket. Orbán napján nyitott pincékkel várjuk az érdeklődőket. A Szent János-napi boráldáskor annyian vannak, mint az éjféli misén a pannonhalmi bazilikában. Jönnek az emberek, a környéki gazdák, hozzák ide a borukat megáldatni. A lélektelen, csak a termelésre, jövedelemre, profitra figyelő világba nem kis változást tud hozni az egyházi vállalkozás, ha jól tesszük a dolgunkat. Így a gazdálkodás spirituális részét is életre keltjük! Ezért igenis van létjogosultsága a gazdasági tevékenységünknek. Aki úgy érzi, máshova tevődött a hangsúly, annak azt szoktam mondani, hogy gyere el, legyél itt egy hetet, és meglátod, alapvetően nem változott meg, hogy mivel foglalkoznak a szerzetesek! Más viszonyok közt élünk, mint ötven évvel ezelőtt, de ebben semmi furcsaság nincs. A turizmus, a gazdálkodás, a bencés termékek kínálta számtalan felület jó lehetőség, hogy a spiritualitásunkat közelebb vigyük az emberekhez. Ennek kiemelkedő része lesz a tervezett szálloda.

06.jpg

– A gazdasági tevékenységtől való távolságtartásban valószínűleg közrejátszik az a tapasztalat, hogy ahol a pénz előkerül, ott megjelennek mindenféle visszaélések. Ez talán amolyan vészcsengő a fejekben, hogy a szerzetesek „ne sefteljenek”.
– Rendben, ezt elfogadom, de az élet más területein nem jelenhet meg a visszaélés? Nem a területtől függ, hogy előfordulnak-e visszaélések, hanem a személy gyöngeségétől, az ember törékenységétől, a kontroll hiányától, a rossz rendszertől és hasonló problémáktól.

– Fordítsuk pozitív irányba ezt a gazdasági témát! Jól értesültem, hogy sör is készül majd?
– Igen, sör is fog készülni Pannonhalmán.

– Országos forgalomban lehet-e majd kapni a helyben főzött sört?
– Kisüzemi sörfőzde leszünk, de a borhoz hasonlóan ugyanaz a cél: nem a pannonhalmi turizmust kívánjuk csupán ellátni, hanem sok helyen elérhető lesz a sörünk is.

– Mikor kóstolhatjuk meg?
– Úgy gondolom, 2019 Húsvétján már lesz erre lehetőség.

10.jpg

– Annyi minden szóba került, de Ferenc pápa karakterét még nem érintettük. Pedig az ő lelkülete, stílusa hasonlít a jó borhoz vagy sörhöz: sokakat meg tud szólítani az egyháztól távolabb élők közül is. Furcsa mód sajnos Magyarországon megosztó személyiségnek tűnik. Minek tudható be, hogy magukat katolikusnak, kereszténynek tartó személyek pápábbak a pápánál?
– Az egyik legnagyobb csalódásom Ferenc pápa fogadtatása. A magyar társadalomban és a katolikus egyházban egyaránt sokan nem értik meg a szándékát, pedig nem akar mást, mint a II. Vatikáni Zsinat szellemiségét továbbvinni. Egyértelműen megtorpant a zsinat lendülete, Magyarországon talán még inkább, mert nálunk nem voltak szabad viszonyok. Nem lehetett bátran belevágni a megújulásba, a zsinati útmutatások megvalósításába. Ferenc pápa olyan áttörést hozott, ami nagyon ősi szerzetesi karizmára épül, de a katolikus egyházban korlátozottabban gyakorolták eddig, éppen a hierarchikus viszonyok miatt. Ez az egyéni megkülönböztetés karizmája. A lelki vezetésben alkalmazzák ezt a szerzetesek, és azt mondják – talán első hallásra félreérthető –, hogy nem sémákba préselünk bele embereket, nem csupán elvek alapján döntünk, hanem meg kell tudni különböztetni, hogy ki számára mi az igazán célravezető és hasznos. Ez egy mély elemzés Isten színe előtt, a Szentlélekbe kapaszkodva. Egyik példája ennek a korai szerzetesek idioritmiát gyakorló életmódja. Az élet kereteit személyre szabottan alkották meg! Nem volt pontosan előírva, ki mennyit imádkozik, milyen a napirendje, mikor étkezik. Nem a szabályteljesítés a lényeg, hanem az, hogy Isten szeretetében előbbre haladj. Ehhez kellenek szabályok, keretek, de azoknak van egy tágassága. Viszont egyre inkább úgy szocializálódott napjainkig az egyház, hogy fölülről mondanak meg mindent. Ferenc pápa pedig nem azt mondja, hogy mi majd fölülről mindent megmondunk, nektek csak végre kell hajtani, hanem azt mondja, hogy gondolkodjatok, imádkozzatok, gyakoroljátok a megkülönböztetést a Szentlélekben. Amikor a német püspököknek visszaküldte az interkommunió dilemmájának eldöntését, hogy jussanak ők maguk egységre a témában, ez számomra nagyon szimpatikus, de akár össze is zavarhatja az embereket. A legtöbb papnál ezt az összezavarodottságot látom. Pedig napjainkban a pszichológia, a társadalomtudományok számos eredményének fényében is kell egy-egy lelkipásztori kérdést kezelni, ennek pedig van egyfajta tágassága. Ami nem liberalizmus, nem az eszmények feladása.

– Jézus nyilvános működése során számtalanszor látható, hogy rugalmasan eltért egy-egy törvény merev betartásától, de nem eltörölni akarta a szabályt, hanem a szeretet fényében alkalmazni. A tanítványok például nem halhatnak éhen az Úr napjának megszentelésére hivatkozva.
– Úgy látom, ez az egyéni megkülönböztetés Ferenc pápánál nagyon sok szinten jelen van, például nem akarja annyira Róma centrális szerepét hangsúlyozni. Ez volt az egyik első mondata: „Róma püspökévé választottak engem”. Nem azt mondta, hogy a világegyház pápájává. Ezek mind olyan mozzanatok, amitől többen elbizonytalanodnak. Nagyon jók a beszédei is.

Korábban nem volt szokás, hogy egy pápa spontán beszél. Sokan átnézték előtte, aztán a pápa felolvasott egy hivatalos, teológiailag korrekt szöveget, amibe nem lehetett belekötni, de általában nem hozta lázba az embereket. Ferenc pápának bele lehet kötni egyes mondataiba, ellentmondásba is keveredik néha, de ez így emberi.

Az elhangzott beszédeinek a „Sitz im Leben-je” az erőssége! Az adott hallgatósághoz szól elsősorban, legyen szó egy római templomról, vagy repülőgépen zajló sajtóbeszélgetésről. Így aztán, ha a szavait szó szerint leírva a világ másik pontján olvassa valaki, nem ismerve, nem érezve az adott környezet sajátosságait, bizony, félreértheti.

03.jpg

– „Egy monostor lehetőség arra, hogy a világ egy pici részét ideálisan rendezzük be.” A főapáti beiktatásodkor elhangzott mondattal zárnám a beszélgetésünket. Vajon a szerzeteseké lenne ez a kiváltság, vagy bármely közösség tagjai – családtagok, munkatársak, barátok – lefordíthatják ezt a maguk élethelyzetére?
– Az igen a helyes válasz. Úgy érzem, hogy mindenkinek ez a feladata. Szent Benedek is ezt csinálta: ott, ahol élt, azokkal az emberekkel, azok között a körülmények között, abban a kihívásban, amit támasztott számára az Úristen, meg támasztott a világ, abban próbálta ideálisan az evangélium értékrendje szerint elrendezni a viszonyokat. Így lett kerekebb a világ. Egy családnak is az a küldetése, hogy a férfinak meg a nőnek a szeretetkapcsolatában, a konfliktusok kezelésében, a félreértések, törések kiegyenesítésével a gyerekek úgy tudjanak nevelődni, hogy közben egy ideálisabb világ építésére törekszenek. Mi más lenne egy önkormányzat képviselőtestületének a feladata, mint hogy minél ideálisabban rendezze el annak a településnek az életét, ahol élnek? Vállaljunk áldozatot egymásért, erősítsük a bizalmat, erősítsük az egymás iránti tiszteletet, javítsuk a közfeladatok ellátásának a minőségét. Egy vállalkozásnak is az lenne a célja, hogy eredményt termeljen, hogy stabil viszonyokat teremtsen, a munkatársak pedig gazdagodjanak emberileg is, ne csak pénzt vigyenek haza, s még a következő generációk is működtetni tudják a céget. Mindenki megtalálhatja az ideálisabb világ kialakításának a lehetőségét a saját életkörülményei között.

Beszélgetőtárs: Gégény István

(Fotók: Moór Dávid)

 

adomanybanner_600.jpg

süti beállítások módosítása