Rettenetes tragédiákból mentette ki az általa alapított Gaudiopolis lakóit Sztehlo Gábor, akinek életműve megfilmesítésért kiált.
Sokszor eszembe jut, hogy annak idején történelemből leginkább arról tanultunk az iskolában, hogy az ember miféle gátlástalanságokra, borzalmakra, aljasságokra és pusztításra képes. Elsősorban a politika-, diplomácia-, gazdaság- és hadtörténettel ismerkedtünk. Vagyis rendre embertelenséggel, hitszegéssel, egész népek sanyargatásával, kizsigerelésével, eltüntetésével. A kultúra, a művészetek, az arctalan milliók mindennapi élete legfeljebb apró betűs olvasmányként szerepelt a tankönyvekben, és a tanár az idő hiányára hivatkozva – „ha érdekel, majd olvasd el” alapon – és saját belátásunkra bízva otthonra hagyta a „kis színes” kiegészítéseket. Attól tartok, ma sincs ez másként, és simán leérettségizhet valaki úgy, hogy jó néhány családirtó, tömeggyilkos, politikai kalandor viselt dolgait ismeri, de fogalma sincs arról, ki volt például – csak a XX. századra tekintve – a protestáns Albert Schweitzer, a katolikus Kalkuttai Teréz anya vagy a zsidó Janusz Korczak, akik minden körülmények között emberek akartak és tudtak maradni, s akiknek az élete, cselekvő szeretete, szolidaritása kihagyhatatlan, ha nem akarunk személyesen és közösségileg is a legsötétebb árnyékaink áldozataivá válni.
Persze olyan tantárgy sajnos a mai napig nincs, amelynek a mindennapi hősök, a mások sorsának jobbra fordításáért, a bajbajutottak megmentéséért tenni kész nők és férfiak történeteit kellene mélyen a gyerekek szívébe ültetnie. Pedig a történelem során akadozó, rendre visszahanyatló emberré válásunk miattuk nem nullázódott még le. Ám sosem késő megismerkedni olyanok személyiségével, akiknek a világlátását, emberképét, tettrekészségét jó volna elsajátítanunk, de legalábbis szem előtt tartanunk.
Ilyen férfi volt a XX. században Sztehlo Gábor (1909–1974) evangélikus lelkész, aki a második világháború poklában csendes egyszerűséggel szervezte meg nem mindennapi bátorságot és leleményességet kívánó gyermekmentő szolgálatát.
Bár közterület is viseli a nevét, szobra is van a budapesti Deák téren, az "utca embere" vélhetően bamba képpel nézne a kamerába, ha Sztehlo Gábor felől kérdeznék erre szakosodott forgatócsoportok. Pedig csakis a mi érdekünk, hogy magunk elé idézzük alakját.
Sztehlo kezdetben az evangélikus egyház népfőiskolai mozgalmának egyik fő szervezője volt, s ő nyitotta meg első ilyen intézményüket Nagytarcsán. 1944-től aztán a Nemzetközi Vöröskereszt kezdeményezése nyomán a gyermekmentésnek szentelte magát. Összesen harminckét otthont hozott létre, nagyrészt elhagyott épületekben, ahol az évek során összesen csaknem kétezer embert mentett meg a testi-lelki pusztulástól. Közülük ezerhatszázan gyermekek voltak. Árvák, zsidók, baloldaliak, később arisztokraták, rendszeridegen elemek. Valamennyien veszélyben lévők. A Jó Pásztor, majd a Pax Gyermekotthonban menedéket találtak, tanulhattak, s ha akartak, műhelyekben dolgozhattak, amiért fizetség és dicséret is járt. Emellett színielőadásokat tartottak, újságot szerkesztettek, volt énekkaruk és könyvtáruk, a maguk kormányozta miniállamban, mely a Gaudiopolis (Örömváros) nevet viselte. Az első otthon 1944 októberében nyílt meg, s részben a Nemzetközi és a Svájci Vöröskereszt, részben egyháza és mások támogatásával működtek az intézmények, az 1950-es államosításig. Sztehlo ezután az evangélikus egyház keretein belül folytatta munkáját, súlyosan fogyatékos gyermekek és idős emberek körében. Földi útja Svájcban ért véget, ahol az utolsó időben lelkészként szolgált.
A nyolcvanas években látott napvilágot Sztehlo Isten kezében című könyve, amelyben a legnemesebb emberek természetességével beszéli el a gyermekek életben maradásáért és kibontakozásáért végzett szolgálatának történetét. Most – a Luther Kiadó gondozásában – a másik oldal kapott hangot. A huszonnegyedik órában hatalmas kincset mentettek meg a szerkesztők, Andrási Andor és Laborczi Dóra: olyan idős férfiak és nők emlékeit, vallomásait gyűjtötték egybe, akik Sztehlo Gábornak köszönhetik, hogy életben maradtak, és nem egy esetben figyelemre méltó pályát futottak be. Mentoruk személyében olyan példát kaptak, amely titkon vagy kimondottan egész életükben meghatározó maradt.
A Sztehlo-gyerekek voltunk című kötetben huszonhét portrét olvashatunk. (Az utolsó ifjabb Sztehlo Gáboré, aki szintén Gaudiopolis lakója volt.) A legismertebb emlékezők Sárközi Mátyás író és féltestvére, Horváth Ádám rendező, de valamennyi sorstársuk – köztük hat további, korábban már megjelent visszatekintés szerzőjének – története elemi erejű elbeszélés rettenetes családi tragédiákról, üldöztetésről, gyászról, újrakezdésről s a Gaudiopolis polgáraként megélt örömről és szabadságról.
Sztehlo Gábor és védenceinek története filmre kívánkozik. (Legalább még egyre, mely kimondottan is róluk szól, ugyanis Radványi Géza Valahol Európában című alkotását szintén az ő közös sorsuk ihlette.) Forgatókönyvéhez fájdalmas, döbbenetes és megragadó fordulataival valóságos kincsesbánya lehetne a most megjelent könyv. Az viszont bizonyos, hogy emberré válásunk emelt szintű – reménybeli – oktatásához új olvasókönyv született.
Szigeti László
(Nyitókép forrása: infovilag.hu)
