Pár nappal azután, hogy a Real Madrid Zinedine Zidane vezetésével harmadszor egymás után is megnyerte a Bajnokok Ligáját, a francia szakember óriási meglepetésre lemondott a vezető edzői posztról.

A döntés kapcsán rengeteg a találgatás, mindenki, még a Klub elnöke, Florentino Perez is értetlenkedve és megdöbbenve fogadta Zidane elhatározását. Ő maga csak általánosságokat mondott a sajtótájékoztatón, és talán soha nem is tudjuk meg, ha esetleg valami más oka is volt, mint az, hogy úgy érzi, edzőként már nem tud többet kihozni ebből a csapatból.

Mindazonáltal ez az eset nem egyedülálló. Amikor Pep Guardiola a sikerei csúcsán otthagyta a Barcelonát, hasonló volt az értetlenség. Az idén búcsúzó Andrés Iniestáról is sokan gondolták, hogy pár szezont még nyugodtan lehúzhatna a Barcelonában. Kemény Dénes is váratlanul mondott le nemrég a remekül és hatékonyan működő Vízilabda Szövetség elnöki posztjáról.

Kemény Dénest volt szerencsém április közepén a színházi beszélgetős estemen vendégül látni. Arról nem beszélt, hogy májusban lemond, de arról igen, hogy nem biztos, hogy kitölti a mandátumát. Úgy érzi, elért mindent, amit elérhetett. Ülhetne persze kényelmesen a foteljében és minimális munkával learathatná a sikerek gyümölcsét, de ez már nem motiválja.

Hogy volt-e a döntés mögött valami egyéb, személyes ok, ami végül kimondatta vele a végső szót, nem tudom. Hogy volt-e Zidane-nak, Guardiolának, Iniestának valamilyen egyéb személyes oka, azt meg pláne nem tudom. De kísértetiesen összecseng, hogy mindannyian a csúcson távoztak. Egyikük sem akarta lehúzni az utolsó bőrt is a sikerekről, egyikük sem akart ülni a langyosban, amiről már tudják, hogy soha nem lesz olyan forró, mint egykor volt, egyikük sem akarta a hanyatló korszakot csupán a pénzért végigcsinálni. Van úgy, hogy még szép, fényes az alma, de belül már készül valami. Van úgy, hogy egy csapat a csúcsra ér, de belül már érezni az elmúlást.

Az Isten azért ad tehetséget az embernek, hogy azzal is próbára tegye. Az első próba: élni tud-e a tehetségével, értékké tudja-e tenni a munkájával, kitartásával, alázatával? A második: a sikerek ellenére ember tud-e maradni, nem torzul-e el a személyisége? A harmadik: nem válik-e a saját tehetsége, sikerei rabjává, a megfelelő időben el tudja-e engedni?

Ahogy a régi bölcsesség mondja: a csúcson kell abbahagyni. Ez a legkiválóbbak alázata. Egyfajta tisztelet Istennek. Mert: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” (Prédikátor könyve, 3. fejezet)

Gundel Takács Gábor

(Nyitókép forrása: premiumtimesng.com)